Az írás 2013-ban a Gyerekszoba blog-gal kezdődött. 

Egy csapat lelkes gyerekorvos, sürgősségi orvos és én, az akkor épp ex-gyerekpszichiáter, összeálltunk és közösen elkezdtünk írni a munkánkrólés gyerekekről: betegekről és icsattanókról. Abban az időben hiberbár (magasnyomású) oxigénterápiát csináltam nem-gyógyuló sebek, stroke stb. gyógyítására. Vagyis a blogírással kapaszkodtam a gyerekekbe. 

Legtöbbször a gyerekes hétköznapokról, örömökről, vesződségről, sikerről és hepehupákról írtam. És benne magamról, rólunk, mint mindig. 

Ez a munka később megszűnt, a blogoló csapat szélnek-széledt. Ezek maradtak az én írásaim:

 

OKTÓBER 11, 2013

Altatógép, figyelemzavar, keszonkamra

Az orvosi pálya állomásai

 2013-ban, idén múlt 20 éve, hogy az orvosi pályán vagyok. Ugyan nem a szó klasszikus értelmében vett gyermekgyógyászként, de mindig gyerekekkel dolgoztam. A sok történet pedig kikívánkozik belőlem.

Pályakezdőként a SOTE I. számú Gyermekklinikán kezdtem el dolgozni. Tanársegéd voltam, gyermekorvos jelölt és friss anyuka egyszerre.  Az első főorvosnőm azt mondta:

– Meglásd, mindig az a korosztály lesz a kedvenced, amekkorák a saját gyerekeid lesznek.

Igaza lett.

Kezdésnek a csecsemőosztályra kerültem, és be kell valljam, otthon éreztem magam a pelenkák és cumisüvegek közt.  Nem sokkal később megszületett a második kislányom is, és amikor ezt követően visszatértem a munkába, már műtői beosztást kértem magamnak. Altatni kezdtem, ott ragadtam, szakvizsgát szereztem. Jöttek a műtőbe az ovisok, kisiskolások, féltek, szipogtak, megnyugodtak, elaludtak, felébredtek leragasztva itt-ott. Majd tíz évet ölel fel szakmai életemből az aneszteziológia.

Közben hívtak: “Gyere, csináljunk gyerekmentőt!” A Szent Márton Alapítvány első csapatába kerültem és a  babakocsi beírta magát az életembe. Budapesten összeállt az összes gyerekintenzíves és anesztes fiatal orvos, harmincan voltunk, minden hónapban egy nap jutott ránk. Huszonnégy óráztunk, önkéntesen.

Újabb évtized jött, és én a paletta másik végére, a lélek területére merészkedtem. Választásom az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetre esett. Tél volt, február. Emlékszem, síkos volt feljáró amikor először betettem a lábam az épületbe. Lötyögő nagy ajtó a belső udvaron, rissz-rossz kilincs, csorba lépcső, celluxszal felragasztott kockás papíron ákombákom: “k….-ra csúszik”.  Az első gondolatom az volt, hogy a betegek törődnek egymással és ez jó hely lesz nekem. A gyermekpszichiáter szakvizsgámat még itt tettem le,  aztán becsukta kapuit a lipóti sárga ház.

A Vadaskert Gyermekpszichiátriai Kórházban 2008 elején kezdtem dolgozni. Maga a hely sajátos szemléletet alakító, úttörő elveket vallott, itt tartottam először kamaszoknak önismereti csoportokat, majd később egy szülőknek és kicsiknek szóló viselkedésterápiás programot vezettem.  Emellett szakkönyveket lektoráltam, szakértői munkát végeztem, állami gondozott gyerekekkel dolgoztam.

Közben összehoztam egy egészségügyi szakmenedzseri diplomát is.

Aztán megint mozdult valami körülöttem, és az újabb kihívást sem utasítottam vissza: Hiperbár Medicina. Az intézmény egy nagyon érdekes területtel foglalkozik: bár nálunk még kevéssé ismert maga a technika, de külföldön már évtizedek óta a gyógyítás szolgálatában állnak a búvárok által jól ismert keszonkamrák. Ezt csinálom most. Felnőttek, gyerekek jönnek hozzánk gyógyulni, az ország egyetlen magasnyomású oxigén terápiás kamrájába.

Két fontos mondat van az orvoskodásban. Az első: Csak nem ártani (Primum non nocere), a másik az I. Gyerekklinika tantermében ma felirat: A beteg java a legfőbb törvény (Salus aegroti, suprema lex esto). Állítólag mindkettőt maga Hippokratész mondta. Az első mondat igazát csak hosszú évek tapasztalata után érti meg az ember. A másodikhoz nem kell ennyi idő, mégsem értik a lényegét a mostani egészségügyi törvényhozók. Vagy értik, de nem tudják megvalósítani.

A blogban erről a két mondatomról fogok írni, hogy is volt ez velem. Jó olvasást!

 

NOVEMBER 15, 2013

Hányszor kell még rád szólnom?

Viselkedésterápia

Hipp-hopp felnőnek, és ami eddig édes volt, kezd az agyunkra menni. Hogyan változtassuk meg őket? Úgy, hogy előbb nekünk kell megváltoznunk!

Az egyik délután a szokásos bevásárláskor egy ötéves forma, szeplős szélvészkisasszonyra figyelek fel. Nem nehéz, mert nem lehet nem észrevenni. Más is nézi, nő a közönsége, találgatják, mi lesz ebből. Sapi alól dudorodó két copf, rózsaszín nyuszis kabát, energiabomba kicsiben. Hozzányúl, odébb tesz, már a másik polcnál ügyködik, kérdez, kommentál, eltűnik, felbukkan, szemmel alig lehet követni.  Az anyukája feszülten és fáradtan a szokásos dolgokkal próbálja fegyelmezni:  ne nyúlj hozzá, ne vedd el, ne szaladj messzire, fogadj szót!  A nyusziskabát  éppen a zsömlékből épít tornyot, amikor anyu – akinek egyetlen megmaradt idegszálán táncol a kistündér – végleg elveszti a türelmét, és kétségbeesetten felcsattan : hányszor kell még rád szólnom?

Nyusziskabát mosolyogva perdül: “Sokszor!”

Amikor ezt a sztorit másokkal is megosztottam, valaki azzal toldotta meg, hogy az övé is így szokta, csak beéri kevesebbel, mert azt mondja, hogy még ötször, Anya.

Ez egy édes történet, mert mással is megesik, és valamennyien így vagy úgy, de magunkra ismerünk benne. Bár a főszereplő anyuka abban a pillanatban ezt talán kevéssé érezte, de lehet, hogy sok év múlva – a családi ebédek alatti sztorizás közepette – majd nála is szép emlékké szelídül az egész. De addig?

Nyusziskabát nyilván él-hal azért, hogy anyukája figyelmét a magáénak tudhassa, és saját kútfőből ezt így szerzi meg. Nem rosszaság, édes kis boszorka. Könnyű nekünk, nézőknek, akik csak a pálya széléről nézzük az események folyását.

Ha anyunak így rendben van, menjen bele a játékba. Ha nincs rendben, változtatni kell rajta, végülis ő a felnőtt, és  – a kutyamindenit –, elvileg a főnök is. Lehetne például külön protokolljuk is a vásárlásra. Mondhatná azt az anyuka, hogy itt a  bevásárlólista rajta a túró rudival és a méhecskés karikával, szedd össze őket! Vagy hogy válogass ki három szép almát! Esetleg hogy tartsd a zacskót, amíg beleteszem a kiflit. És persze ha a gyerek szépen meg is csinálja ezeket, akkor kaphatna érte valamilyen jutalmat: például ő választhatna, hogy játszótérre menjenek a bolt után, vagy inkább egyenek egy gombóc fagyit. Vagy mindkettőt.

Az anyuk ilyenkor felhördülnek, hogy miért is jutalmazzuk azt, ha valaki normálisan viselkedik? Nem rontjuk el vele? Én sem kapok kitüntetést, ha elmosogatok, vagy végigvasalom az esti filmet. Csakhogy itt nem a normális viselkedést jutalmazzuk, nem ahhoz szoktatjuk a gyereket, hogy csak ajándékért mozduljon meg, vagy halkuljon le. Hanem ilyenkor azt dicsérjük meg – akár kézzelfoghatóan is –, hogy hajlandó a változásra. Erőfeszítést tesz, hogy mással vívja ki a figyelmünket. Na ugye, így mindjárt más. Ez a jó, a keretek közötti szabad választás, nem pedig a toronyóra lánccal!

Persze nem egyszerű, tudom. Részünkről is erőfeszítésbe kerül türelmesnek és találékonynak lenni. Hiszen hányszor könnyebb a megszokott lemez, a „Hányszor kell még rád szólnom” mondat?

Ahogy egy ismerősöm kisgyereke mondta nemrég: Itt a vége, fuss el véle. Aki nem hiszi, az itt marad.

 

DECEMBER 20, 2013

Angyalt, karácsonyra

Az utolsó gyermekaneszteziológus karácsony

2003 februárjáig a SOTE I. Gyermekklinikáján dolgoztam altatóorvosként. Ahogy eljöttem, hogy belevágjak a pszichiátriának nevezett kalandba, többet nem altattam. Amit elmesélek, az utolsó karácsonyi ügyeletemen történt. Látszólag rólam szól, de mégis sokkal többről.

A karácsony akkor csütörtökre esett. Kedd és csütörtök sok-sok éve a gyereksebészeti ügyeleti nap volt, reggeltől másnap reggelig születhettek a gyors műtétre szoruló újszülöttek, beüthették-ráeshetett-fájhatott itt-ott bárkinek, mind-mind hozzánk érkeztek. Abban az évben az átlagosnál is jobban készültem az ünnepre. Olyannyira, hogy az illatos-havas, csonttá fagyott fenyőfát már szerda délután bevittem a szobába. Hadd melegedjen, engedje le az ágait. De nem álltam itt meg, elkezdődött a ha-már-itt-áll-tegyük-rá-az-égőket projekt. Meg a készítsük-mellé-a-díszeket. És a miért-is-ne-tegyük-rá? Végül a jöhet-a-girland-is. És-az-ezüstszál. Valahogy úgy kerekedett, hogy fenyőfából seperc alatt karácsonyfa lett, teljes ragyogással pompázott.

Másnap kora délelőtt megcsörrent a telefon: „Gyere, altatni kell, pylorus stenosis.” A pylorus stenisos gyomor-vékonybél átmenet szűkületet jelent, pár hetes baba, erősen hány, nem marad meg a gyomrocskájában semmi a szűkület miatt, tapintható izomcsomó típusos helyen a hasban, rövid fél órás műtét, 2 cm-es láthatatlanná gyógyuló hegecske a köldök körül később.

De miért pont most, miért én vagyok ügyeletes, ma karácsony van, miért? – gyarló feltoluló mondatok. Kabát, csizma, elköszönés a lányaimtól, igen, behívós vagyok, igen, behívtak, nem, nem tart soká, igen sietek. Beérek, irány az újszülött sebészeti osztály. Kisfiú baba. Égnek álló fekete haj, koromfekete szemek, vigasztalhatatlan éhes sírás, infúzió folyik. Kórházi rugi, kórházi rácsos ágy, kapálózó kicsi lábakon ragtapasszal a bokánál körberögzített gumijánál kinyúlt kórházi zokni. Persze felemás. Óh, drága szívem, te sem jószántadból vagy itt. Nincs tele a kiságyad plüssjátékkal, nem ül melletted senki aggódva, nem keresi kérdéseivel az orvost az anyu, nincs nagyi, nincs senki. Pedig karácsony van.

Nézem a lázlapot, nézem a kórlapot, megakad a szemem a névnél. Angyal János.

Megállnak a gondolataim, még az idő is egy pillanatra. Az utolsó karácsonyi aneszteziológiai ügyeletemben angyalt fogok altatni. ANGYALT! Kinek adatik ez meg? Annak, aki nem fog többet senkit karácsonykor altatni, mert elmegy. Elszégyellem magam. Mert nehéz volt jönni. Pedig áll otthon a fa, minden becsomagolva várja az estét, a halászlé sem az én dolgom. Mit csinálnék mást karácsony délelőttjén? Az utolsó karácsony délelőttjén? Persze, hogy itt a helyem, hol másutt? Ajándékot kaptam. Kitől is? Miért is? Csak észre kell venni.

Gyere Jánoska, vigyázok rád, nem fog fájni. Ő az én angyalom volt, én az övé lettem egy röpke órára. Mostanra tizenkét éves nagyfiú, nem tudom, hol van, nem tudom, milyen az élete. Ő meg nem tudja, mennyit emlegetem. Főleg ilyen tájban. Szinte minden évben. Boldog karácsonyt neki és mindenkinek!

 

JANUÁR 3, 2014

Gyógyítunk, segítünk, vagy placebó?

Hiperbár oxigénterápia, HBOT

Szét kell-e ezeket választani, ha jobban vannak a kis betegek? Persze hogy szét kell. Ha nem is miattuk, mert ők örülnek, hogy minden könnyebb és jobb, de magunk miatt feltétlenül. Persze a tudomány miatt is, no meg itt az evidencia alapú gyógyítás és nyilván azt is tudjuk, hogy nem minden finanszírozható, ami hatásos. Kár, de így van. No de legfőképpen azért, hogy tudjam, mit gondoljak magamról, a „ne árts” elvről és a „beteg üdve mindenek felett” célról.

A hiperbár oxigén terápiának az „arany 13” indikációja mellett – az ezeknél elért és szakmailag bizonyított eredményei miatt –, sok off-label felhasználása is van. Ezek közül egyik a gyerekkori születés körüli oxigénhiányos központi idegrendszeri sérülés, ami legtöbbször spasztikus-merev izomzat miatti mozgáskorlátozottsággal ját, a CP (Cerebral Plasy).

A hiperbár oxigénterápia – HBO – légkörinél magasabb nyomáson történő oxigén légzést jelent, ami ilyen módon a vörösvértesteket megkerülve egyenesen a vérplazmában oldódik, és az oxigén mint „gyógyszer” számos élettani, regenerációs, gyulladásos és immunmediált folyamatban vesz részt.

Tapasztalatok és kutatások azt mutatják, hogy HBO kezelésen részt vevő CP-s gyerekek izommerevsége minden esetben oldódik, ezáltal a gyógytorna és fejlesztések jóval eredményesebbek. Nagyszerű. Kontroll csoport? Megcsinálták, ők is magasabb nyomáson keszonkamrában, de levegőt lélegeztek be. Ők is javultak. Placebó! – kiáltottak fel a szkeptikusak. Ismert a Hawthorne-hatás jelensége, mely szerint, ha egy csoport tudja hogy megfigyelik, már pusztán ettől is változtat a viselkedésén. De vajon tud-e egy ovis korú placebó hatás miatt lazább lenni a gyógytornásznál? Mindegy, tudományosan nem elfogadható az eredmény, hisz a kezelt és kontroll csoport között nincs szignifikáns, jelentős eltérés. Kettős vak (senki nem tudja, hogy a kontroll csoportban vagy a kezelt csoportban van-e) vizsgálat kizárja a placebó hatást. Ebben az esetben senki nem tudja, levegő jön-e nagy nyomáson a maszkból vagy oxigén. Megint javult mindenki.

– Na ja! – csapott a fejére egy szemfüles kutató – 2.5-szörös nyomáson ugyanennyiszer több az oxigén is, tehát ez a kontroll csoport sem jó. Lélegezzenek a kontrollok magas nyomáson olyan gázkeveréket, amiben csökkentett oxigén, akkor ugyanannyit jut bele az oxigénből, mintha légköri nyomású levegőből lélegezné!

Itt aztán lassan elakadunk, mert technikailag bonyolult és a tudományhoz persze esetszám is kell, az meg így nem lesz meg egyhamar.

A szakemberek között – ennek fényében – vannak úttörők és vannak ellenzők. De náluk sokkal fontosabbak azok a családok, akik ilyen kicsit nevelnek, heroikus küzdelemmel, bizakodással, akik minden megtett mozdulatnak szívből örülnek és soha nem adják fel. Aki ismer ilyen családot, tudja mekkora kitartás, életkedv és akaraterő lakozik bennük.

Mit mondjak nekik? Ne jöjjenek, mert hiányzik az utolsó kanyar a tudományos bizonyíték előtt? Vagy jöjjenek, mert mellékhatása gyakorlatilag nincs és tudom, hogy jobb lesz utána? Kinek mi a javulás, mi a cél, mi az eredmény? Nem kis ráfordítás, idő, pénz, paripa, fegyver. Mikor vagyok jó orvos? Hogy keverjem a szakembert az emberrel?

Az orvostudományban naponta születnek új dolgok, legény legyen a talpán, aki kiigazodik azon, hogy mi a jó, és hogy mi nem árt. Sokszor a bőség zavarával, sokszor a tehetetlenséggel szembesülünk mindkét oldalon. A gyerekgyógyászat különösen ilyen terület.

Elmondom ezeket. Többet nem tudok tenni. És velük együtt örülök minden megtett lépésnek

  

JANUÁR 10, 2014

Kicsim, Cióka nem jön vissza többet

Kisállat gyászolás

A kutyusok, cicák, az összes kis házállat nagyon sok remek napot, örömet hoz egy kisgyerek életébe. Tanítanak felelősség vállalásra, empátiára. Törődés, kényeztetés, bizalom, szeretet, móka és kacagás jár a nyomukban. De mi történik, ha a kis kedvenc elpusztul?

Békés, késő őszi délután volt, óvodából érkeztünk haza. Két cicánk volt, Cióka és Cirmi, testvérek. Azért ketten, mert  egy cicányi gond, két cicányi öröm. Cióka váratlanul összecsuklott, két hátsó lábát bénán húzta, kétségbeesett nyávogás. Cicaketrec, mindenki az autóba, araszolás a pénteki csúcsforgalomban és ködben, állatorvosi klinika ügyelet, tüdőödéma, embolia, kínlódás, elaltatás. Alig egy óra alatt az üres cicaketreccel tértünk haza. Sírás, kérdések özöne.

Minden családban előforduló, a felnőtteket is megrázó történet. No de a gyerekek. Sok esetben most találkoznak először a végleges veszteség, a halál tényével.  Mit mondjunk, hogyan segítsünk?

Ilyenkor sokkal inkább ölelésre, szeretésre és vigasztalásra van szükségük,  mint a történtek bonyolult orvosi vagy tudományos megmagyarázására. A gyerekek reakciója erősen függ attól, mennyi idősek.  3-5 éves korig még meg vannak győződve, hogy a halál csak időleges, visszafordítható és fel fog ébredni. Ezután kezdik csak felfogni, hogy működik a természet, hogy ami meghalt az végleges, visszafordíthatatlan, nem jön vissza, nem találkoznak vele többet.

Kicsi gyereknek mondjuk azt, hogy amikor valami meghal az azt jelenti, hogy nem mozog, nem lélegzik többet, nem lát, nem hall semmit, így lesz mindig, többet nem ébred fel. Ennyi elég, ha kell ismételjük el többször. Öleljük át, fogjuk a kezecskéjét, sírhatunk is vele. Nem az a cél, hogy rögtön megértse, sokkal inkább az, hogy nincs egyedül a bánatában, vele érzünk. Ne bagatelizáljuk és ne akarjuk rögtön megoldani a fájdalmát! Ne kreáljunk hamis magyarázatot azért, hogy megóvjuk őt ettől. Ezekkel csak összekeverjük. Szerintem még a csupa jó szándékkal mondott „ő már boldogan kergeti a lepkéket a Holdon” is ilyen. Hogy futkoshatna boldogan Bukfenc, amikor én itt maradtam nélküle, és sírok, mert hiányzik?

Jönnek a kérdések: miért pont Spuri, az én teknősöm?  Az én hibám volt? Mi van vele most? Hol van, ha nincs itt? Tényleg nem jön vissza? Ha nagyon jó leszek és erősen kívánom, visszajön? A kérdésekre válaszoljunk egyszerűen és őszintén. Ha nem tudjuk, mondjuk azt, hogy nem tudjuk, de tudod mit, gyere, és találjuk ki együtt.  A fantázia, a meseszövés feloldja a szorongást. A gyerek lehet dühös, elutasító, haragudhat ránk is, irigy lehet másokra, akinek él a háziállata. Ilyenkor a türelem a legnagyobb erény.

Ha nem hirtelen éri a veszteség, és Hektor beteg és egyre betegebb, vonjuk bele az ápolásba. Lássa, hogy mindent megteszünk azért. hogy jobban legyen, de nem megy. Beszéljünk vele a félelmeiről, arról, hogy mi is aggódunk, hogy nem sikerül meggyógyítani. Még el is búcsúzhat tőle. Ez nagyon nehéz, szeretnénk őt megóvni ettől a fájdalomtól – ami még a felnőttnek sem megy könnyek  nélkül –, de az, hogy bevonjuk őt az eseményekbe, a későbbi feldolgozás során nagyon fontos lesz. A szülők őszinte érzelmein és reakcióin keresztül sok fontos tapasztalat épül be egy életre!

Értsük meg, hogy neki nagyon hiányzik! Még akkor is értsük meg, ha mi vagyunk azok, akinek nem kell többet hideg jeges hajnalban felkelni sétáltatni, fizetni a kutyapanziót, ha nyaralni megyünk, vagy plusz nyolc kilométert autózni, mert csak egy helyen kapható az a cicakonzi, amit Cirillke szeret.

Nincs recept rá, hogyan csináljuk. Idő kell hozzá, beszéljünk róla, emlegessük nyugodtan. Vagy ha nem akar beszélni, ne erőltessük. Mindenki a maga módján. Lehet eltemetn,i vagy ha mégsem, akkor máshogy emlékezni: eljátszani a szertartást, rajzolni, üzenetet írni, papírcsónakot a vízre, lufit felengedni.

És nem kell azonnal újjal pótolni sem.  Nem elszakadt cipő. Majd idővel.

Vegyük komolyan, gyász ez a javából. Drága Cióka, Kócos és többiek, még halálukkal is tanítanak valami fontosat a gyerekeinknek.

 

JANUÁR 24, 2014

A fiúknak fütyijük van, a lányoknak meg puncijuk

Hogyan mondjuk el a nehezen elmondhatót

Ki ne ismerné az Ovizsaru című film legjobb mondatát, amikor Schwarzenegger, mint beépített rendőr óvóbácsit játszik, és a gyerekek provokálni kezdik? Már ilyen kis korukban ilyeneket tudnak mondani? (Érdekesség: az Ovizsaru 1991-ben a „legrosszabb filmek” listáján a 15., a „legnézettebb filmek” listáján pedig 8. volt.

A Facebook-on ismerősök osztják meg, kinek a kisgyereke milyen meredeket kérdez. Még szinte – persze a sokkon kívül – büszkeség is vegyül a hangjukba. Aztán jönnek a baráti támogató beírások, a sok nyugi-még-csak-most-kezdődik és a rengeteg welcome-in-the-club megjegyzés. Hogy volt ez régen és hogy van ez ma?

Régen úgy volt, hogy mindent a maga idejében, ma meg úgy van, hogy versenyt futunk az idővel. A rendező elv pedig ugyanaz: menjünk elébe az ügynek. Ez egy jó rendezőelv – ne akkor kelljen válaszok után kotorni, amikor felteszik a kérdést. Igaz ugyan, hogy mostanában alig marad  időnk átgondolni, mi legyen a válasz. Pláne, ha már a kérdésre sem lehet felkészülni: „Apa, a Minimax csatornán most az van, hogy Erotika, az mi?”

Fogy az idő és a mai kislurkók hamarabb találkoznak olyan tartalmakkal, amiket nem értenek. Míg tart a gyermeki ősbizalom, szaladnak hozzánk és kérdeznek, gyarapítva ezzel a „gyerekszáj” rovatok napot feldobó mondatocskáit.

Az egyetlen megoldásnak azt látom, hogy ne féljünk mi felhozni előbb a témát. Nyilván nem arra gondolok, hogy másról se beszéljünk a bölcsitől kezdve, mint a méhecskékről, de ha apropó akad, használjuk ki nyugodtan.

Milyen apropó? Például amikor kiscicák születnek a nagyinál. Remek alkalom. Az én gyerekeim orvos családban nőttek fel. Amikor most az íráskor, megkérdeztem tőlük, hogy volt ez nálunk, azt mondták, nekik könnyű volt, mert amikor elérték a polcot az első amit lehúztak róla egy urológia tankönyv volt. Úúúúú. Ez remélem nem komolyan történhetett így. (Nem lennék  büszke rá, ha kiderülne, hogy tényleg nem jutott eszünkbe a felső polcra tenni.)  A kisovis kor pedig a szexuális érdeklődés szempontjából amúgy is kiemelt korszak. Vagyis a kiscicák-születnek, babát-vár-a-Gabi-néni és a mami-ülve-pisil-az-apu-állva  mind remek alkalom arra, hogy beszélgessünk. Igaz, kérdezni mindenképpen fog, nincs is aranyosabb annál.

Egyébként Marie-Claude Monchaux „Sehány éves kislány” c. könyvénél azóta sem írtak szebbet és jobbat! „Ez nem tündérmese, hanem igaz történet, de szebb minden tündérmesénél, mert egy igazi kislány igaz története” – emlékeztek?

Aztán kifújhatjuk a levegőt, a kamaszkorig lesz pár év amikor a legó,a foci és a zsúrok lesznek a legfontosabbak. Vagy mégsem. Ne dőljünk hátra,  a  szexualitással való ismerkedés folyamatos tanulás, nem pedig felvilágosítás egy adott, helyesnek ítélt, vagy ránk szakadó pillanatban. Nagyon elszalad az idő. Ne felejtsük, hogy kamaszkorban már nem velünk akarnak beszélni a szexről. A légkörről, hogy hogyan lehetne, viszont akkor is gondoskodnunk kell. Hátha.

  

FEBRUÁR 14, 2014

Hogyan varázsoljuk bele a gyógyszert?

Viselkedésterápia 

(A rajz Sipos Lilla Judit munkája)

Van olyan kisgyerek, akinek azért nehéz a gyógyszerek beadása, mert szerencsére csak nagyon ritkán kell. Van akinél évekig, naponta, ezért. Kúp legyen? Szirup? Rágótabletta? Pirula? Mi jön ki a bútorhuzatból, ha ráköpi?

A kúp a csecsemőkor gyógyszer formája, egyszerű, könnyen megtanulható. Súlyosabb kérdésnek tartom, hogy hány éves korig célszerű a kúp alkalmazása. Azok a szülők, akiknél csecsemőkorban bevált a kúp használata, a gyermek idősebb életkorban is preferálják, mert egyszerű, nincs köpködés. Ezzel regresszív (korábbi életkori) helyzetet teremtenek, amihez enyhébb esetben átmeneti, így a betegség idejére korlátozódó és ártalmatlan viselkedésbeli visszaesés társul. A nagyobb probléma az, ha ez rögzül. A második életévtől – amikor a totyogó a szobatisztaságot tanulja és abban leli örömét hogy önmagát tudja szabályozni – mindenképpen javaslom a kúp elhagyását és másik gyógyszerformára való áttérést.

Szirupok. Fintorgás, kiömlik, ragad, nyald ki a kanalat rendesen, nem finom, öklendezik, kihányta, kiverte a kezemből, alkudozás. Mindenképpen szükségünk van a kisgyermek együttműködésére. Hiába a gyógyszergyártók igyekezete, valljuk be, a legtöbb szirup tényleg nem finom. Biztatom a felnőtteket, hogy maguk is kóstolják meg a színes folyadékot, hogy tudják, mire kérik a kisgyereket. Persze nem túl nagy baj, hogy a gyógyszer nem olyan finom, hiszen ha az lenne, nyalánkságnak tartanák. A gyógyszer dolga, hogy gyógyszer ízű legyen, és csak akkor vegyék be  a gyerekek, amikor feltétlenül muszáj. Sok elöl hagyott gyógyszer okozott már így is kisebb-nagyobb galibát. A fecskendő inkább a biztosabb kimérés eszköze, és bár ahhoz nem kell akkorára nyitni a száját, mint a kiskanálhoz, de az erőszakolás vége nagyobb valószínűséggel lesz visszaköpés vagy öklendezés.

Hogyan vegyük rá a Kislurkót, hogy mégis bevegye? Semmiképpen ne csapjuk be, hogy „finom a szörpi, vedd csak be”, mert nagyon hamar kiderül, hogy nem az és ráadásul ott marad a levegőben, hogy nem elég hogy beteg vagyok még az anyu be is csapott. Kicsi, beteg, de nem buta. Nem jó ha beleerőltetjük, hiszen lehet, hogy a fele melléfolyik vagy visszahányja. Ha nem jut kellő és hatásos mennyiség a szervezetbe, lassul vagy megáll a gyógyulási folyamat, ráadásul az amúgy is nyűgös Palánta tovább zokog, ami sem fülgyulladáskor sem máskor nem előnyös.

Hát meséljük el, hogy van a betegség, amitől így és így érzed magad, mit nem tudsz csinálni, mert itt a láz, a torokfájdító bacilusok, a hasfájdító vírusok, amik bántanak téged. Jó könyvek, rajzocskák, de a gyerek szintjén bármilyen magyarázás segít, ráadásul ezeket még szeretik is hallgatni, megérteni. Vagyis emeljük a folyamat aktív részesévé a kicsit. Ha ez így van, akkor a gyógyulási folyamat részesévé is könnyebben válik. Nincs annyira kiszolgáltatva a tüneteknek, tesz valamit. Talán nem kell hangsúlyozni, hogy ez a hozzáállás a későbbiekben milyen hasznos, legyen szó bármilyen életkorról vagy betegségről. Jól jöhet ilyenkor egy kis jutalom, matrica, piros pont az ügyességéért. Vezethetünk szirup-manós füzetet, fül-gyógyulós táblázatot vagy éppenséggel nátha kommandós naplót is. Ha szükséges, alakítsunk ki napirendet, rajzoljuk le, mit fogunk csinálni reggel, délelőtt, ahol szerepel a gyógyszerbevétel időpontja is. Az egyik pontról csak akkor léphetünk a következőre, ha megtettük, és a napirendi kártya lekerülhet a sorról. A nem-szeretem tevékenységet mindig kövesse valami jó, például meseolvasás vagy játék.

Tabletták. Összetöröm neked, mivel kéred, cukor, méz, tea, utálom, keserű, megakad, vágd kicsire, így-jó-de-nem-veszek-be-többet-csak-a-két-legkisebbet. Vég nélküli alku. Már le sem lehet teperni, mint régen. Könnyű azokkal a gyógyszerekkel, amiknek tényleg nincs ízük, egyszerűen össze lehet törni, joghurtba, kakaóba, bármibe belekeverhetők.  Ám a legtöbb sajnos nem ilyen. A nyelési reflex és a nem természetes nagyságú, darabos falat szándékolt lenyelésének koreográfiája sokszor még felnőtt korban sem egyszerű dolog. Ehhez társul még a félelem, hogy nem sikerül és mi lesz, ha beszorul a nyelvem alá, és biztosan keserű lesz.  A tabletta bevételt javaslatom szerint nem betegen kell gyakorolni, és nem tablettán. Apróra vágott retek, répa, sajt, gumicukor lehetnek azok az ételek, amiket ha egybe lenyel a kisgyerek sem történik semmi baja, ráadásul sokszor magától is megteszi. Tessék anyukák, apukák, lehet gyakorolni. A matrica, vagy másféle jutalom ilyenkor is segítséget és együttműködésre ösztönző erőt jelent. És ha a kortyhoz használt tea a nagyi talpas metszett kristály pezsgős poharába kerül, amit pedig soha nem vehet a kezébe a kicsi, csak most ebben a nagyon kivételes gyógyszerbevevős helyzetben, hát az sem baj.

A nem akarom bevenni sok esetben játszma is lehet: amíg az anyu könyörög, addig sem megy vasalni, hajat mosni. Ezt mindenképpen előzzük meg jutalomnak adott „extra anyu-idővel”.

– Ha ügyesen beveszed a gyógyszert, itt maradok melletted és mesélek.

Nem kell toronyórát lánccal ígérni, csak amit amúgy is szeretne és úgyis kikönyörgi.

– Ha lenyelted, megadom a mai wi-fi jelszót.

Ha a ki kit irányít probléma a szülő-gyerek kapcsolatban egyébként is fennálló jelenség, akkor sem késő következetes és határozott ám mégis jutalmazó hozzáállással viszonyulni a helyzethez.

A fenyegetésben sem hiszek. Azt tudja a kisgyerek is, hogy ha nem veszi be, rosszabb lesz a betegség, be kell menni a kórházba és szuriban kapja, de az ezzel való folyamatos ijesztgetés csak ellenállást fog szülni.

Vagyis ami célravezető, az a türelem, egy csipet kreativitás és sok sok jutalom és dicséret a tablettás korszakban is.

 

MÁRCIUS 7, 2014

Az élet vizei

Az alternatív gyógyászat buktatói

Eláraszt a sok táplálékkiegészítő reklám, azt sem tudjuk, melyikhez kapjunk, mindegyik annyira szép és jó. Most az indium a sláger, a minap egy ettől-garantáltan-lefogysz-megfiatalodsz-megokosodsz cikk került elém.

Szégyellem, de nem emlékszem sem orvosegyetemi, sem később bármelyik tanulmányaimból az indiumra. Már ezért is beleolvasok. Kiderül, hogy nem kell szégyellnem magam, nem is esszenciális (feltétlenül szükséges) nyomelem. Ennek ellenére felfedezhetjük magunknak.

A cikkben azt olvasom, hogy „Legújabb kutatások eredményei alapján… javítja a memóriát, növeli a libidót, stabilizálja a testsúlyt és a vércukorszintet, segít visszaállítani az öregedés során természetes módon csökkenő hormonszinteket, segít legyőzni a fáradtságot, megállítja  a hajhullást. ”

Hűha, ennek fele sem tréfa, nehogy lemaradjak valamiről, nézzük meg ezt a legújabb kutatást! Egyszerű, ott szerepel a cikk alján: „Schroeder, Dr Harry. Interactions of trace metals in mouse and rat tissues; zinc, chromium, copper and manganese with 13 other elements. Journal of Nutrition 1972;104:167-168.” Ühüm. Az hogy állatkísérlet, még hagyján, de 1972? Ez negyvenkét éve volt, ennél gyorsabban fejlődik a tudomány. Azóta vajon miért hagyták a témát parlagon?

Felcsigázódtam. Rászánok tíz percet – gondoltam – és csak a legegyszerűbb dolgokra, de rákeresek – határoztam el.

A fenti újság, a Journal of Nutrition amerikai ingyenes havilap, impakt faktora (tudományos folyóiratok átlagos idézettsége alapján létrehozott mutatószáma) 1/10-e a szakmai körökben általában jónak elfogadott lapoknak.

Nézem tovább, itt található, ezt kell szedni: A Nagy Sós Tóból kivont ConcenTrace Nyomelem Cseppek. Ott a link!

Rámegyek a cseppek oldalára: „Az FDA-től, az Amerikai Egészségügyi Hatóságtól ún. GRAS minősítést kapott!” Kiemelve, felkiáltójellel. Nagyon remek, hiszen tudjuk hogy az FDA milyen nagy, régi és szigorú szervezet. De mi az a GRAS minősítés? „generally recognized as safe”, lefordítva: általában biztonságos. Hüpp. Bevallom kicsit azt vártam, hogy legalább a közepesen hatékony és az elég hatékony között lesz a találat, a javarészt nem lesz tőle bajom kicsit sem lelkesítő.  

Tovább. Nagy Sós Tó, Nagy Sós Tó, erről sem hallottam? Három klikk: a világ negyedik legnagyobb zárt sós tava, Utah államban található. A tavon elsősorban garnélarák és garnélarákpete tenyésztés folyik, ezeket haltápként értékesítik. A másik húzó iparág a vegyipar, műtrágyát állítanak elő. Állatok számára nyalósó termelés zajlik és útfelszóró sót is gyártanak. A sok szennyeződés miatt nem rentábilis hogy asztali sónak valót is tisztítsanak belőle.Gazdag a madárflórája. Itt telel a chilei flamingó, más néven Pink Floyd. Ez tetszik. Mivel a tó higanytartalma is magas, kérik a vadászokat, hogy a lelőtt vadkacsákat ne egyék meg. Egyéb óvintézkedés nincs megfogalmazva a rekreációra vágyó turistáknak.  A környező hegyekből nézve a tó és környéke gyönyörű, de mivel mindig változik a felszíne nagysága, ezért szállodák sem épültek a parton – lévén nincs konstans part. Gyógyfürdőként sem használják a túl sok vegyi üzem miatt.  Ettől persze még lehet, hogy fantasztikus indium lelőhely.

A címlapon Brad Pitt és Demi Moore fantasztikusan üdén mosolyogó képe hidegen hagy, minden ilyen photoshop, tudjunk róla.

Itt abbahagytam a nyomozást. Hagyom, hogy a „(cseppek) előállításához kizárólag a nap természetes melegét használják!” mondatnak valaki más járjon utána és kiderüljön, hogy a Trace Minerals Research gyár tényleg csak napkollektorokat használ-e.

Olvassunk a sorok között! Az emberi természet tulajdonságánál fogva vágyja az egyszerű megoldásokat. És amíg a zöldkávé zsírégető hatásáról vitatkozunk, vagy arról, hogy jó-e vagy sem a tej, tojás, vagy hogy felkaristolja-e a sóban található üveg az ereinket belülről, vagy pont az indiumról, nincs is nagy baj. Ám amikor a védőoltások mérlegelése vagy a daganatellenes gyógykezelések kihagyása a tét, már életveszélyes vizeken evezünk.

Hangsúlyozom, nem az indium szedés ellen írok. Aki nem beteg, az fiatal akar maradni, érthető. Aki beteg, gyógyulni akar minden áron. Aki megteheti, nyugodtan költsön magára és növelje a termékgyártók és forgalmazók profitját, rendben van.

Az viszont nagyon elkeserít, amikor valódi betegek a fájdalomtól, betegségtől, jövőtől, haláltól való félelemben, szorongástól gúzsba kötve könnyű célpontjaivá válnak az élet vizét kínálóknak.

 

MÁRCIUS 27, 2014

Látja a tévében, hogy háború van

Beszélni kell erről is

Vagy tüntetés, tűz, barikád, dobálás, verés, földön hurcolás, toronyba beleszálló repülő. És kérdez. Ha nem kérdez, akkor is lehetnek kérdései. "Miért? Lesz itt is? Mi lesz ha lesz?" Persze az lenne a legjobb, ha a Föld békés hely lenne, de nem az. És a békétlenség óriási hír.

Vagy tüntetés, tűz, barikád, dobálás, verés, földön hurcolás, toronyba beleszálló repülő. És kérdez. Ha nem kérdez, akkor is lehetnek kérdései. “Miért? Lesz itt is? Mi lesz ha lesz?”  Persze az lenne a legjobb, ha a Föld békés hely lenne, de nem az. És a békétlenség óriási hír.

Igaz, a híradó nem gyerekműsor, de előfordul, hogy lát-hall tüntetést, háborút,  terrorizmust.

– Hogy értse meg a világot, amiben él? Hogy érezze benne magát jól és biztonságban? – aggódunk. A téma nem sztorizós, inkább néhány praktikus dolog, ami eszembe jut.

A híradó nem gyerekműsor. Ha mégis látja, nézzük vele, utána kérdezzük meg, van-e valami, amiről beszélgetne. A vizualitás számukra nagyon fontos, a képek megragadnak bennük. Legyen időnk erre.

A kisgyerek nem ismeri a földrajzot, nem tudja elképzelni, amit lát a szomszéd utcában történik-e vagy a föld másik felén.

Ne erőltessük, ha nem akar beszélni, majd megérik a kérdés később.

Ne erőltessük, hogy mindent megbeszéljünk. Csak amit kérdez. Gondoljunk arra hogy ők legtöbbször személyhez kötik a félelmeiket, például mi lesz azokkal a gyerekekkel, akik ott laknak.

Nem mindegyik gyerek a szavak embere, fejezhesse ki magát máshogy, rajzzal, játékkal. Ezek üzenetek, amiket észrevehetünk.

Ne hárítsuk el azzal, hogy “nálunk ilyen úgysem lesz, fejezd be az ebédet”.

Ne árasszuk el a gyereket túl sok információval.

Mondjuk azt, hogy vannak a világban rossz emberek, akik bántják a másikat és azok vagy megvédik magukat, vagy mások érkeznek a védelmükre.

Legyünk őszinték.

Ha újra megkérdezi és megint újra, ne lepődjünk meg. Mondjuk el mindig ugyanúgy, hogy biztos megértse.

Érezze a kisember, hogy fontos kérdeznie, és fontos nekünk, hogy mit érez.

Ahogy mi állunk az ügyhöz, abból fog ő is tanulni. Ahogy mi reagálunk, úgy fog ő is.

Szereti hallgatni, ahogy a felnőttek egymás között beszélnek róla. Figyeljünk arra, hogy beszélünk róla. Sokat tanul belőle.

Nem attól lesznek rémálmai, ha beszélünk róla. Sokkal inkább a ki nem mondott félelmek azok, amiktől rémeket lát.

MÁJUS 3, 2014

Édes kedves nagyanyókám!

Anyák napja

Egy amerikai szerző írta a Hétköznapi pszichológia kiadványok egyikében: „ Akinek gyermekkorában több-kevesebb dolga volt a nagymamával, annak pontos fogalma van az isteni gondviselésről…”

Emlékszem, sokáig szerettem a nagymamim ölében ülni. Olyan nagyon sokáig, hogy közben megnőttem és azt mondta kedvesen: összenyomsz pipikém, olyan vagy mint egy kis tank. Persze a húgom még belefért az ölébe, neki nem mondott ilyet.  Akkor  irigy voltam a húgomra, de most már én sem engedném a felnőtt lányaimnak, hogy összenyomják az édesanyámat. Hogyisne! De mennyivel másabb egy gyerek szemszöge, nem? Vagy  a felnőtt szemszöge más? A szemszögváltás csodáját pedig megéljük, úgy hogy közben mi is anyuk, később majd nagyik leszünk. Nincs izgalmasabb dolog, mint látni felnőni a kishercegnőket és aztán beszélgetni velük a felnövésről. (Te tényleg emlékszel arra, amikor elvitte a kisróka a cumidat? És mit gondoltál, miért?)

A nagyi maga a hihetetlen tündér kategória. Másik nagymamám – Budapestről leköltözve messze-vidék pici falujában élt  – festette a haját,  Országh László: Magyar-Angol szótárából tanult angolul. Röpködött Magyarország és Amerika között, hogy  a többi kisunokának mesefigurákból varrott faliszőnyeget készítsen.

Mindenki azt mondja, könnyebb nagymamának lenni  mint szülőnek, mert nincs az a felelősség, csak a jó jut, már nem kell nevelni, lehet csak-szeretni. Ez nincs így. Aki komolyan nagyszülő, az ugyanúgy tele van aggódással, gondoskodással, sőt duplán tele van.  Nemcsak a kisunokáért teszi-érzi, saját gyerekéért is. A nagymama csak két szót ismer az unokái számára: bármikor és bármit. Mosolyogva eszi meg a homoksütit bármikor, bármire tudja a választ. A nagymamák ugyanúgy anyukák, csak sok-sok gyakorlattal.

Lányaim kedvenc meséje a „Répamese” volt.  Kívülről fújták selypítve a picurka copfjukkal, hogy  „… apóta húzta anyótát, anyóta húzta tisunotát, tisunota húzta a jépát, húzta-vonta-ráncigálta míg végül a jépa hopp, úgy kifojdult a földből, mintha benne sem lett volna!” Biztos vagyok benne, hogy azért volt kedvenc mese, mert a család együttlétéről és összedolgozásáról szólt.

Kisgyerek voltam, amikor az én nagymamáim meghaltak. Igazán jó dolga annak van, aki nemcsak gyermekkorában, de felnőttként is foghatja a nagyi kezét.  Ilyenkor nemcsak a babaruha varrás, kutya fürdetés, a húsvéti nyuszikeresés, a karácsonyi bejgli sütés, a paradicsom palántázás, a lombsöprés, a szánkóval az oviba, a reggeli kávé a padon és a mesék jutnak élményül, de az is, hogy felnőtt fejjel megkérdezzük:  „Te emlékszel a te nagypapádra?” „ És milyen volt a dédnagymamám?” „ Az hogy volt, amikor megismerkedtetek a nagypapával?” „ Milyen volt a mamim kisbabának?”  Vagyis a gyökereim. Ez mind arról szól ki vagyok én, honnan jöttem, milyenek vagyunk MI? Az a „mi”, akiből én is vagyok. A családi gyökerek ismerete önbizalmat, erőt, önismeretet, tartást, biztonságot és megértést ad. Felnőttkorban a „bezzeg az én időmben” mondat értelme átalakul: aki mondja, mesélve mondja, aki hallgatja, kíváncsivá válik. Ez jó. Nagyon jó. Bár már nem férünk el az ölében mint régen, de nyaggassuk a nagyit bátran!

Figyeljünk rá mit mesél, mert soha senki nem fogja olyan sok szeretettel megkérdezni tőlünk mint ő: „Ebédeltél?”

 

MÁJUS 23, 2014

Juhé, gyereknap!

Gyereknap nálunk

A gyereknap eredeti célja, hogy felhívja az emberek, a világ figyelmét a gyermekek jogaira, helyzetére. A mindennapok gyakorlatában a gyereknap úgy néz ki, hogy nincs mese menni kell, nem lehet róla lemaradni. Indulás, a programok garmada vár, minden a gyerekekről szól. Ajándékhegyeken mászunk át, nem tudjuk mennyi az elég és izgulunk, hogy „ugye nem pukkad ki a kék lufinyuszi, mire hazaérünk?” Este halk sóhaj, de jó hogy vége, ezt a napot is túléltük.

A kiskirályfi és a királykisasszony ünneplése egész nap folyik, már ezzel ébredünk. Most nem azt dicsérjük, hogy milyen ügyesen színez, vagy szavalja az anyák napi „Ó, ha cinke volnék, útra kelnék” verset, vagy megint gyorsabban fut mint a múltkori versenyen vagy szépen táncol. Mindegy milyen, most önmagáért szeretjük. Azért, hogy van.

Ő pedig azt érzi, hogy szeretve van. Ok nélkül, csak úgy. Óriási dolog. Ez a nap róla szól. Nincs szülinapja, nem jön a piros köntösös szakállas, nincs karácsony, nincs nyuszi, nem kell szépen játszani hozzá a szomszéd Margitkával, nem kell mind megenni az ebédet, nem kell piros pont az oviból, nem kell jó jegy a suliból, nem kell aranyérem a házibajnokságról, nem kell hangosan köszönni a patikus néninek, egyszerűen elég gyereknek lenni hozzá.

Jogosan merül fel viszont a kérdés, nem rontjuk-e el a sok meglepetéssel és ajándékkal az amúgy is elhalmozott trónörököst? Érti-e a kicsi, hogy miért más ez a nap és nem lovat adunk-e alá, hogy még-még-még? És legfőképpen: hogy áll holnap vissza a megszokott menetbe? Mennyi az elég?

A spekuláció helyett kérdezzünk meg egy mostanra már felnőtt, de tegnap még kisgyerek illetékest, ő hogy emlékszik, mi volt neki a gyereknap, szerinte elrontottuk-e őt vele? „Pontosan tudtam, hogy egyetlen napról van szó, nem többről. Mindenki a családi programra készült. Állatkertbe mentünk és bár tudtam, hogy ma olyat kérhetek, ami máskor eszembe sem jutott volna, mégis nagyon izgultam előtte. Mondjuk kérhetek saját zoo-csemegét az állatsimogatóba, vagy kérhetek akár egész perecet is. Máskor mindig osztoztunk a húgommal rajta, de most … Egyszer plüsskígyót is kaptam, de azt úgy, hogy a húgom kérte (ő merészebb volt mint én) és én is kaptam, mert ugye ki hagyja a másik kislányát plüsskígyó nélkül gyereknapon? De szerintem ezzel ki is tomboltuk magunkat. Gyereknapon egyet lehet kívánni, mint a hullócsillagoktól. Olyan ritka is, mint a hullócsillag, mert persze a naptárt sem ismertem még, azt hittem sose jön el a következő. Nem emlékszem hisztire sem, ha már mindenki úgy készül a mi különleges napunkra, akkor én sem akartam semmiért sírni, inkább még jobban viselkedtem.”

Vagyis ezen a napon is csak ugyanúgy hozza a formáját minden kislurkó, mint máskor, nincsenek csodák. Nem lesz belőle más gyerek. A szerény szerény marad és nem követelőzik csak boldog. A futkosós futkosni fog, figyeljünk rá nagyon a tömegben. A nyafogós nyafogni fog és mi megint azt érezzük, hogy hiába tesszük ki a lelkünket, ma sem elég semmi. Aki még az oviban sem ül fel a libikókára azt ma sem fogjuk felszuszakolni a körhintára. Ha a kisgyerek egyébként is követelőző és körülötte forog-pörög a család, ott ne számítsunk könnyű napra és talán jogos is az előző aggódás. Minden más esetben megnyugtatok mindenkit: ünnepeljünk nyugodtan velük, legyünk mi is (ma is) nyugodtan gyerekek!

 

JÚNIUS 20, 2014

Regresszió – barátunk vagy ellenségünk?

Türelem, elmúlik, megoldódik

Ha a Freud-i vagy jungiánus klasszikus pszichológiát vesszük elő, megtudjuk, hogy a „regresszió a primitív én-védő mechanizmusok közé sorolódik, akkor következik be, ha az egot frusztráció, stressz éri”. Aki gyereket nevel, pontosan tudja, mi a regresszió. Azt is, hogy a regresszió a gyermeki fejlődés normális (!) állomása lehet. Fejlődni nemcsak előre lehet, olykor kicsit visszafelé is. Csak ijesztő. Csak fárasztó. Csak nagyon tehetetlennek érezzük közben magunkat. Felhívnám a figyelmet az "én-védő mechanizmus" szóban a „védő” részre.

Történt a hetekben, hogy új kiskutyával bővült az otthoni ember-cica-kutya falka. Nevezett kiskutya már nem csecsemő – ennek nagyon örültünk -, hanem öt hónapos „nagyfiú”, nem nyüszög, nem rágcsál, nem pisil be. A szép szárszói kertben ahol eddig lakott, a többi három pumival bátran rohangált, hogy megugassa a lovaskocsit vagy az arra járó-kelőket. Amikor hazaértünk vele jött az első jel, nem szállt le az ölünkből. Akinek kapaszkodott már 12 kilós kisgyerek a nyakába az kapisgálhat valamit, de akinek ezt egy kutya teszi a szőrös praclijával hónaljból szorítva a nyakát, azt tudja csak igazán miről beszélek. Semmi baj, új helyen van, még ismeretlen neki minden. Igen. Hát elmondom, hogy ez napokig tartott. Kétségbeesett nyüszítés, ha két méterre elmentünk, vagy még rosszabb, néma mozdulatlansággá meredt félelem. Ölben vittük-hoztuk ki-be a kertből vagy akár el a falka többi orra előtt is. Kézből kellett etetni. “Még jó, hogy nem pisil be, akkora mint egy óriásschnauzer” – mondta a nagyi. (Nagyii, ez túlzás, az sokkal nagyobb…) Mindenki azon volt, hogy minél hamarabb nagyfiút neveljen belőle: tud járni, majd jön ha akar, tanulja meg … Aztán – mint a család szakembere – néhány nap múlva az ügy élére álltam és felállítottam a diagnózist: “Gyerekek, ez tipikus regresszió. Ezt a kutyát pszichés sokk érte, azzal hogy szerető családból jött és hirtelen itt találta magát. Ha piszkálod és erőlteted, ha kiteszed annak, hogy az Öregbetyár előtt kelljen elsétálnia, csak újabb frusztrációnak teszed ki. Azt mondom, babusgassuk. “Ölbebabázzunk” vele. Először is, nekünk is megadatik vele a pici-kutyánk-van élmény. Másodszorra úgysem marad így. De minél többet gyógyul a regresszív visszalépéséban, annál gyorsabban túl lesz rajta.” Úgyhogy jött pár nap, ahol babáztunk Kócossal, gügyörésztünk neki, folyton simogattuk, kurkásztuk, fésülgettük, falatonként etettük kézből a tündéri nagy mafla fejecskéjét. (Zárójelben jegyzem meg, hogy az örökrejtély-országútöreg szürkemacska, aki a kispumi gondoltára is hegyesszögben púposította a hátát és pillanat alatt üvegmosó kefévé változtatta a farkát, néhány napig elkezdett ölbe mászni, mint akinek egy évtized elteltével ismét szüksége lenne testi kontaktusra…)

Mit csinálnak a mi gyerekeink? Újra elkezdik szopni az ujjukat, pisi-kaki felborul, nem alszanak, selypítenek, visszajön a dackorszak, cumizni akar. Mindez miért? Testvér születik, elköltözünk, kórházban kell maradni, valaki elmegy, anyu megint dolgozik…

“A regresszió az ego szolgálatában áll.” – mondja Freud és a pszichoanalitikus iskola. Az “én” biztonságra vágyik és amíg nem kapja meg azt, nem tud újra fejlődni. A regresszió nem kóros. Nem kell kezelni. Értelmezni kell, felismerni, megérteni és türelemmel kiszolgálni. Ha azt mondjuk, hogy anyámasszony katonája vagy, hogy ne nyámnyiláskodj, hogy így már nem viselkedhetsz – csak súlyosbítjuk a bajt. Beszélgessünk sokat vele, kapjon extra figyelmet, ne féljünk ezt tenni, nem marad így! Később már figyelmen kívül hagyhatjuk a visszajött rossz szokásokat és jutalmazhatjuk nagyon a kis lépéseket és a nyiladozó fejlődést. Nem öröm, de ő is szenved tőle. Nem öröm, de ha a fenti szellemben járunk el, nem kell félni a fixációtól. Ha megkapja amit szeretne, hamar ráun a cumikára és az újbóli pelusozásra, mert a nagy-gyerekek világa sokkal, de sokkal érdekesebb!

Mi történt Kócossal? A következő hétre kivirult. A lábunk mellől el nem mozduló bizonytalan kötődésből (Ainsworth-féle kötődéselmélet, hogy tovább nosztalgiázzak a pszichológiában…) lassan újraalakult egy biztos kötődés: futkos szanaszét, kíváncsian dugja az orrát mindenhova, összeszedi a kertből az öregpuli tavaly nagy nehezen elásott velős csontjait, kint alszik éjszaka, ugat és kajláskodik, ahogy kell! Tegnap morogni hallottuk.  Az áttörés a postás megugatása lesz. Sajnos nem jár lovaskocsi a házunk előtt.

 

JÚLIUS 22, 2014

Mi az hogy alternatív gyógymód?

Hinni kell vagy bízni kell? nem mindegy...

Alternatív gyógymódból nagyon sok van, csak kapkodjuk a fejünket. Hiába kérdezzük az orvost, jó esetben őszinte vállvonogatást és a „… ha ártani nem árt, maximum pénzkidobás.” választ kapjuk. Vagy meg sem merjük kérdezni, attól tartva hogy megharagszik ránk, mert egyfajta bizalmatlanságnak veszi. De tényleg jól tudja? Elképzelhető, hogy a millió napi beteg, adminisztráció és szakirodalom követése mellett erre is marad ideje, hogy mindezt tudja? Honnan a káosz? Onnan, hogy nagyon sok olyan betegség – állapot van, amik legfeljebb szinten tartásig gyógyíthatók a konzervatív orvostudomány eszközeivel. Ráadásul a magának a gyógyításnak is vannak mellékhatásai, amiket szintén lehet, hogy gyógyítani kell. Szóval sok páciens tovább kutakodik, mit tudna még tenni? A helyzet viszont az, hogy óriási az egészségipar, sok pénz szerepel benne és egyre többen szeretnének részesülni ebből a piacból. Innentől viszont ember legyen a talpán, akik jól tud dönteni, mi a jó és mi a fölösleges.

Ráadásul az egészségipar számára nemcsak az igazi „beteg” a célcsoport, hanem (érthetően piactágításból) kinyúlnak az egészséges ember felé. Egyrészt ki vonja meg a határt egészség és betegség között (öreg vagy, vagy beteg vagy? depressziós vagy, vagy csak elviselhetetlen emberekkel vagy körülvéve?) másrészt, ha egészséges vagy legyél jobban az , vagy legyél sokkal hosszabb ideig. De ez egy másik blogbejegyzés témája … Térjünk vissza a betegekhez és az alternatív gyógymódokhoz.

Nap mint nap szembesülök ezzel. A hiperbár medicina egy része bizonyítékokon alapuló hagyományos gyógyászati ág, másik része még csak tapasztalatokon alapszik. Két lábbal, egyszerre állok a két parton.

Definíciók:

Alternatív gyógymódok: ide tartoznak a nem-tudományos, spirituális és vallási összefüggésű gyógyítási módszerek is felhasználó vagy éppen az Európán kívül alkalmazott hagyományos módszerek. Jellemzően hatásuk nincs bizonyítva, az eredmények bizonytalanok, szubjektívek, tapasztalatiakon, vagy hagyományaikon alapulnak.  Akkor beszélhetünk alternatív gyógyításról, ha a beteg egyáltalán nem követi a háziorvosa konvencionális előírásait. Ide tartoznak olyan eljárások, amik bizonyítottan hatástalanok de hisznek bennük és kárt nem okoznak (jó esetben), amikről soha nem próbálták bebizonyítani, hogy hatásosak, és amiket vizsgáltak, de még nem sikerült elég meggyőző adatot találni arra nézve, hogy valóban használnak. A velük való gyógyításhoz legtöbbször nincs is egészségügyi képesítés feltételül előírva.

Kiegészítő gyógymódok: azok, amelyeket a hagyományos terápiával együtt alkalmaznak, hogy javítsák annak hatását. Legtöbbször orvos javasolja vagy vele együttértésben, team-munkában történik.

A nem konvencionális gyógymódokat összefoglalóan nevezhetjük kiegészítő és alternatív gyógymódoknak (CAM: „complementary and alternative medicine”) is, illetve terjedőben van rájuk az integratív orvoslás („integrative medicine”) kifejezés is. Meg kell említeni, hogy a WHO adatai szerint a világ népességének kb. 80%-a számára máig ez jelenti az elsődleges egészségügyi ellátást.

Hivatalos (konzervatív) orvostudomány:  Az alternatív gyógymódok ellenpontja a hivatalos orvoslás, amely az elmúlt kétszáz évben jelent meg és főleg a 20. század második felében öltött formát a világ fejlett országaiban, de másutt is tanított és gyakorolt, nyugatinak, allopátiásnak is nevezett, de gyakran konvencionálisnak jegyzett orvostudomány.  Helyzete folytonosan változik, módosul, eszközei bővülnek, ezért „technomedicinának” is nevezik napjaink orvoslását. Módszerei, eszközei egyre inkább és egyre tudatosabban tudományos evidenciákon lapulnak (Oxford, Cochrane Collaboration (CC), evidence-based medicine (EBM), tényeken alapuló orvoslás fogalma). A mai, dominánsan nyugati eredetű medicinának alapja a létező legjobb gyakorlat.

Az alternatív gyógymódokat nem módszertanuk különbözteti meg a konvencionális orvoslástól, hanem a beválás ellenőrzése. Például általában a természetgyógyászat körébe sorolják az olyan gyógynövények alkalmazását, amelyek hatása nincsen megfelelően alátámasztva. Ugyanakkor azon gyógynövények alkalmazása, amelyek hatása már bizonyított, a konvencionális gyógymódok körébe sorolható. Ugyanígy megkülönböztethető a kineziológia, amely egy alternatív gyógymód, és a humánkineziológia , amely a sporttudomány egyik ága.

Ma nincs klinikai vizsgálat minden terápiás gyógymód hatékonyságáról. Van ami biztosan hat, van ami biztosan nem. És a kettő között ott van valami, ami beékelődik és ami nagyon nagy terület. Doktor úr, mi az esélye annak, hogy a sztreoid infúzió hatására visszatér a hallásom vagy teljesen elmúlik a szédülésem? (Ezer elnézés a fül-orr-gégész ismerőseimtől és ismeretlenjeimtől, hogy pont őket citálom, citálhatnék másokat is.) Erre nem lehet 100%-ot mondani. Két gyógymódról tudok, ami 100%-os. Az egyik a vakbélműtét, kivette, tényleg. A másik a foghúzás. És mégis ennél többre mondjuk, hogy bizonyítottan használ. És ami nem bizonyítottan használ? Biztos, hogy „csak hinni kell benne” mert test és lélek egy – mondja a holisztikus szemlélet? Vagy biztos hogy csak placebo hatás? Csak az emberi hiszékenységre és tanulatlanságra épít? Csendben megjegyzem hogy a placebo hatás azt jelenti, hogy van hatása csak nem bizonyított hogy pont attól érzi jobban magát, amit teszünk vele, vagyis nem mondhatjuk, hogy hatástalan! Ki ne ragasztott volna már macis sebtapaszt láthatatlan sebre és máris jobb volt? Vagy a gyógypuszit ne is hozzam fel, igaz? Nyilván az nem kerül semmibe, más meg nagyon sokba, de hatása az van. Ugyanakkor tényleg vigyázat, sok az fóka és kevés a hal, mindenki téged akar meggyőzni és ha kalapács van a kezében, mindent szögnek néz.

Sajnálom, hogy megint csak állóvizet kavartam fel és nem tudom a válaszokat. Marad nekem a két lábon állás, a bizalom, a tisztesség és az etikus hozzáállás. Remélem, másoknak is a fókák közül.

(forrás: wikipédia)

  

SZEPTEMBER 5, 2014

Fiús gondolatok

Különbözően neveljük őket 

Nemrég olvastam egy internetes újságban egy svéd apuka ötletét: hogyan győzte meg két kicsi fiát, hogy ne akarjanak háborúsat játszani puskákkal, összemaszatolt arccal, csatakiáltással.

Frank és Leó tíz és tizenegy évesek. Éltek-haltak, hogy a legújabb harctéri szimulátor játékuk lehessen, minden barátjuknak volt már. Az apu hosszas nyaggatás, szó-sem-lehet-róla, mégtöbb nyaggatás után végül ezt találta ki: elviszem őket és megmutatom, milyen a háború. Aztán eldöntik ők, kell-e még a szimulátor játék.

Izraelbe vitte őket. Ez még kora tavasszal történt, épp két gázai konfliktus között, aránylag békeidőben.  Voltak Ciszjordániában, a Golan fennsíkon. Elmentek egy jeruzsálemi menekülttáborba is. Láttak harcmezőt, lerombolt és elhagyott falvakat, útlezárásokat, fegyveres katonákat.

Svédországi hazatérésük után Frank és Leó nem akartak többet háborús szimulátorral játszani.

Persze, amit az online médiában olvasunk, könnyen születő hír, az internet feldobja, csócsálja, leejti. Nem is úgy volt és nem is akkor, nem is két fiú, nem is az apukájuk. De nem ez a lényeg.

A lényeg az: hogyan mutatjuk meg a kislurkóknak milyen a világunk. Kell a kislányoknak söprögetős-főzőset játszani? Miazhogy. De ezt látják tőlünk. Kell tűzoltónak és vadakat terelő juhásznak lenni? Nyilván igen, a kaland az élet része. No és katonának?  …

„Katona dolog, ne nyafogj!” – mondjuk a kisfiúknak. Szeretnénk, ha a kisfiúk férfiasodnának, főleg ebben a félreértelmezett emancipált korban. Ehelyett azt tanulják meg ebből, hogy az érzelmek kimutatása nem férfias. Nem macsós.

A igazság az, hogy a legférfiasabb tulajdonságok, ha egy fiú megbízható, önálló. Határozott, kreatív, bátor és kitartó. Ja, és tisztelje a nőket. Legyen egyenes és őszinte. Ebbe az érzelmek nyugodtan beleférnek. Frank és Leó önálló döntést hoztak, apu csak az alapanyagot szállította.

Én kislányokat neveltem és imádtam minden pillanatát. De fiút hogy nevelnék? Szeresse  jobban a sárban hempergést, mint a zuhanyozást. (Lehet fiús anyukák most felszisszennek?) Inkább fusson, mint menjen. Legyen benne egy darabka, ami soha nem nő fel, nem baj, éljen Pán Péter! Oké néhány videojáték is. Maradhat szerelmes az anyukájába, naná. Nem kell tudni mi a különbség a barackrózsaszín és a padlizsánlila között. Versenyszellem? Jöhet.  Meccs, csavarhúzó, haverok.  Pletykás ő is. Romantikus és nem feminista. Nem kell, hogy tudjon főzni. Vasalni pláne. Ha almát eszik, felezze meg. Utálhat vásárolni, semmi gond. Végtelen fantázia, álmok, kitartás, lojalitás.

Mert a lányaimnak ilyen fiúkat álmodok.  A legfontosabbat pedig már elmondtam nekik: az egyetlen dolog, amit egy fiún meg lehet változtatni, az az öltözködése.

  

SZEPTEMBER 26, 2014

Múlnak a gyermekévek

Felnőtt! Pedig tegnap még gyerek volt, ....nem, még ma reggel is.

„Teenager-nek lenni annyi, hogy mindig van mire hivatkozni: még gyerek vagyok. Mint a hamburger az étlapon: már nem kérem, de legyen ott, legyen választható. Hát, most ez lekerül menüsorról …” - mondja Hanna a 20. születésnapja előtt.

Van aki egy pillanat alatt felnő – az élet erre kényszeríti, korhoz sincs kötve. A többséggel azonban nem egy éjszaka alatt történik meg. Van aki olyan lassan lépi át a felnőttkor küszöbét, hogy észre sem veszi. Vagy mert magasan tartja a fejét és messze néz, vagy amúgy is a föld fölött lebeg  mert boldog, esetleg angyal.

Hogy ezt mi, szülők hogy vesszük észre? Az észrevevés lassan kúszik a tudatunkba, majd hirtelen összeáll. Valamikor akkoriban történik, amikor elköltözik otthonról és egyedül nyit számlát és telefon előfizetést. Amikor hazaérkezik repülővel, útban az autó felé már nem a te kezed fogja, hanem másét. Amikor már nem izgatja, hogy az előző napi buliról mikor ér haza és te mit szólsz, mert a kritikád nélkül is képes jól dönteni. Amikor már ő kérdez meg téged, hogy vagy és mire van szükséged. Amikor saját tervei vannak a jövőjéről és mesél róla. Amikor vigasztal a saját tapasztalatára támaszkodva. Amikor elkezd magára figyelni: mit vásárol, mit eszik. Amikor ő rendezi meg másnak hogy itt járt a Mikulás vagy a Nyuszi, mert amikor ő gyerek volt akkor bizony ott járt. Amikor elfogadja, hogy az életben senkinek nem teljesülhet az összes kívánsága. Amikor képes megküzdeni a lelkiismeret-furdalással. Amikor a függetlenség már nem félelmetes. Amikor tud tiszta szívből nevetni saját magán. Amikor megbocsátja a szüleinek, hogy emberek. Amikor nem másokat hibáztat. Amikor a gyerekkoráról mesél. Az első komoly döntésnél és ígéretnél. Amikor örömmel látogat haza. Amikor azt gondolod, már nem tudsz neki mit tanítani te, de ámulsz hogy miket tanítanak mások. Amikor már te kérdezel meg tőle egy angol szót. Amikor ruhát örökölsz tőle. Amikor lesznek dolgok amit ő tud jobban de azok már nem  a pokémonok nevei. (Ha-ha, emlékszem ovisan az összeset tudta, próbálta tanítani nekem, mert azt mondta: mami, te kisgyerekeket altatsz, ilyenekről kell velük beszélgetni, ezt muszáj tudni!)

Gyerekkorban arról álmodozunk, hogy felnőttek legyünk. Na majd akkor nem mondja meg senki, hogy mindent egyél meg a tányérodról. Majd akkor teszek rendet, ha akarok. Majd akkor érek haza, ha kész vagyok. Majd addig nézek tévét, vagyok a barátaimnál, akkor megyek aludni és veszek rágót, amikor akarok …, na majd ..

Aztán persze nem erről van szó. De ha boldog, emlékekkel teli gyerekkor van mögötte, az ellensúlyozza a felnőtté válással járó normális fájdalmakat.

A gyerekkor arra is való, hogy emlékeket gyártsunk a jövőnkbe. Ami ma mindennapos dolog, vagy hiszti, vagy szokás, rutin, kalamajka, aggódás, kaland, meglepetés, azt mind-mind véssük fel, fényképezzük le, rajzoljunk belőle képet és tegyük el egy biztos helyre. Például a szívünk közepébe. Ott jó helyen lesz.

Past childhood 

 Being a teenager means that one can be still considered a kid. The option is still there, just like the kid’s menu at the restaurants: one doesn’t want it any more, but it is nice to still see it and have the option to choose it. Now suddenly that option is gone… - says Hanna on her 20th birthday.

Some people grow up in a second - life is forcing it, it is not tied to age. But with the majority, it does not happen overnight.  Some passes adolescence smoothly, even unnoticeable.  Eighter she holds her head high and looks far away, or floats over the ground because she is happy. Or she is a fairy.

 How do we, parents, notice it? The perception creeps slowly into our mind and then suddenly it is just there. 

It happens around the time when they move away from home, open a bank account and start to pay their own bills. When she gets home by plane, but on the way through the parking lot takes someone else’hand, not yours. When she’s no longer concerned about when to get home from the previous night's party to please you, because she is able to make good decision without your criticism. When she asks you how you are and if there is anything you need. When she has her own plans for the future and tells you about it. When she comforts you on her own experience. When she begins to pay attention to what you buy, what you eat. When she plays Santa or the Bunny for others, because she had them in her childhood. 

When she realizes not all wishes might come true. When she is able to cope with her conscience. When independence is no longer fearsome. When she can laugh on herself from the heart.  When they forgive their parents for being human. When she doesn’t blame others. When she tells about her childhood. When she is happy to visit home. The first serious decision and promise. When you cannot teach her new things anymore, but being impressed what others teach her. Whenever you are the one asking the meaning of an English word.  When she hands you down her dress. When there are things she knows better and not just the names of Pokémons. (Ha-ha, I remember knowing so many myself, because she said: Mom, you are working with children, you talk to them, you have to know the Pokemons!)

 In childhood, we dream of being adults. Some day nobody will tell you to finish your meal. When to make up my room or when to watch TV, be with my friends, go to sleep and buy chewing gum. All will be done on my terms. Someday …

Then, of course, that is not what usually happens. But if you have nice memories of your childhood, that might counteracts the physiologic pain of becoming an adult.

Childhood is for making memories for the future. What is an everyday matter now, a bad habit, a routine, a firework tantrum, a mess, anxiousness, an adventure, a surprise, take a memory of it, remember, photograph or draw it all and put them in a safe place. For example, in the heart of our hearts. It is cozy there. 

 

OKTÓBER 24, 2014

„Dehátorvosvagy”

Az orvosi hivatásról

Nem tudom letenni a fehér köpenyt akkor sem, ha éppen nem hordom. Egyébként keveset hordom, nem attól vagyok az. Orvosnak lenni hozzáállás és életforma. Nem különlegesen az, mert mindenhol van szakmai ártalom, mindenki az adott hivatása szerint néz körül az utcán. De én is: ha hallok valamit azonnal ezen a szűrőn megy át. Ha olvasok valamit benézek a sorok közé, ha tapasztalok kritikus vagyok. Egyre többet érzem viszont úgy, hogy semmi sem elég.

Kitaposott út volt amire léptem, amikor felvételiztem az orvosegyetemre, széles rokonságtól ellesett út. Tudtam mivel jár megtanulni az anatómiát, a szövettant, élettant, biokémiát, milyen gyakorlatra járni és szigorlatozni és utána milyen minden reggel 7-től osztályos referálón ülni és este ügyeletben maradni. Azt is tudtam, hogy nemcsak a kórházban vagyok orvos, hanem mindenhol.  Barátok, ismerősök, anyukák az oviból, fodrász, varrónő,  szomszédok, hozzátartozók és nem annyira hozzátartozók. Hippokratészi eskü, hivatás, folyamatos altruizmus.

Észre sem vettem mikor alakult át csöndesen a sok segítségkérés és kérdés „dehátorvosvagy” típusú igénnyé.

Ha nem feszít bennünket egészségügyi kérdés, nyilvánvaló mindenki számára, hogy egy orvos sem érthet minden területhez. De ha feszít minket valami testi vagy lelki baj, mindez nem számít és  türelmetlenül repül a kérdés, mert „dehátorvosvagy”.

Ha egy társaságban kiderül, hogy van köztük orvos, az illető azonnal „dehátorvosvagy” is lesz. Persze, ami egyértelmű, azt nem vele beszélik meg, hanem a saját orvosukkal, egyeztetett időpontban, rendelőben. A „dehátorvosvagy” a megválaszolhatatlan kérdéseket kapja felkészülési idő nélkül. Gyógyszer mellékhatásokat fejből. Tüneti szimptomatológiát betéve. Laborértékeket, labor határértékekre lebontva. Értenie kell a biorezonanciához, ismeretlen nyomelemekhez, az összes divatos diétához, minden gyereksíráshoz. Gyógytornához, akupunktúrához, mágnesterápiához, gyógynövényhez, zsírsavhoz, … Hallania kellett minden kollegáról, ismerni illik az összes praktizáló többi orvost, minimum név szerint, de legalábbis azokat, aki az az elmúlt 25 évben végzett. Ha nem ismeri, akkor azokat legalább, akikhez a kérdező jár. Biztos hogy hallott már xy-ról? Ne-em? Nahát pedig ő nagyon híres … Ha nem ismeri, arról ő tehet és jó fényt sem vet rá.

Ha óvatosan fogalmaz, a kérdezők elkeserednek hiszen „dehátorvosvagy”, sőt tájékozatlannak is tűnhet és tovább ronthatja az orvosokról amúgy is kialakult „ezek nem tudnak semmit” képet. Mert bezzeg mások azonnal megmondják, hogy a szervezeted el van savasodva, nehézfémek halmozódtak fel benne, minden tiszta candida és azonnal méregteleníteni kell.

Ha nem tudja megoldani a kérdést, ajánlani kell tudni érsebészt, aki azonnal fogad, neurológust, aki holnapután kettő és fél három között, de persze egy percet sem kell rá várni és mindent gyógyít, rheumatológust, aki a kislábujjra szakosodott, sebészt, akinél nem fáj, ha megoperál és belgyógyászt, aki kézrátétellel diagnosztizál.  És mindegy, lehet magánrendelés is, csak ne kerüljön sokba. Vagy protekcióval inkább semmibe. Ha csalódott, vele kell sóhajtozni, hogy már az orvosokban sem lehet megbízni, mert ugye így nem lehet egy beteggel bánni.  Az igazi „dehátorvosvagy” telefonon is konzultál, össze sem kell vele futni.  Olvassa az összes szaklapot és minden kongresszusról a legfrissebb tudást hozza.

Ha nem így lenne, szomorú szemmel emlékeztetik rá: „dehátorvosvagy”!

Próbálok „dehátorvosvagy” lenni és próbálok megfelelni annak, amit tanultam. Nem az egyetemen, inkább a példaképektől.

De úgy érzem, az utóbbi időben,  a szuperegóm gyakrabban húzza össze rám neheztelően a szemöldökét, mint régebben.

 

DECEMBER 8, 2014

Mi volt ma a suliban?

A jól-beszélgetés művészete

Na nézzük. Karcsi ötödikes, Viki harmadikos. Nem-nem, inkább így kezdem: minden nap feltesszük a kérdést a gyereknek, mi volt ma a suliban? Áh, ez is túl sablonos felütés egy jó kis bloghoz. Így unalmas. Miért, mi nem vagyunk unalmasak a gyereknek minden nap, amikor ezzel a konzerv-kérdéssel nyúzzuk?

Miért bosszant, ha konzerv-választ kapunk rá? Például ilyet: a.) semmi b.) szokásos c.) minden rendben?

Nem azért tesszük fel persze a kérdést, mert hozzátartozik a jószülőséghez, adott esetben tényleg kíváncsiak vagyunk. (Kis kitérő: persze létkérdés is, mert nem jó a derültégből-villámcsapás telefon a suliból, hogy anyuka, Misi megint elfelejtette, vagy visszarúgott, nem-fizette-be, nem-fogadott-szót, a-házirend-hogy szól, több-szülő-is-jelezte-már, nem-jelent-meg, tudok-e-róla? A másik típusú telefon a baleset-hívás: leesett, betörte, vérzik, lázas. Ha a tanító néni vagy a suli száma villant fel a kijelezőn, már az ájulás kerülgetett. Emlékszem, amikor a lányok még kicsik voltak, már az óvó néni is így szólt bele a telefonba, amikor hívott: ne ijedj meg, nem történt baj, csak azt szeretném kérni …)

Vissza a „mi-volt-ma-a-suliban?” témához. Szóval tényleg érdekel. Nem a katasztrófa elhárítás végett. Hanem tényleg. A „semmi, csak a szokásos” nem mond el sokat. Pedig én sokat szeretnék tudni a napjáról.

Nehéz jól kérdezni, hogy ne az ismerős egyperces legyen belőle, mint a „Hogy vagy? Köszönöm jól. Bővebben?” Ha pörög a napi rutin, a mozdulatok, a kérdések és sajnos a válaszok is rutinosak lesznek. Üljünk le és találjunk ki másfajta kérdéseket.

Ilyeneket például:

Mi az amit tanító néni a legtöbbet mond? Ha jönne egy űrhajó marslakókkal, mit szeretnél kit vigyen el az osztályból? Min nevettél ma? Ha most lenne ülésváltoztatás, ki mellé ülnél szívesen? Ha ma összefutnánk a boltban a tanító bácsival, mit mesélne rólad? Melyik óra volt a legunalmasabb? Milyen új tantárgyat vezetnél be ha te lennél a varázsló igazgató?

Ha az én lányaimat kérdezné valaki, hogy tereltük trükkösen a szót az aznapi sulira, azt felelnék, megkérdeztük, finoman főztek-e ma és mi volt az ebéd. A mi családunknak ez az egyik szeretet-nyelve. Aztán jöhetett a „szerinted-miért-írta-Gabinéni-a-dolgozat-aljára-hogy-kevés?”

Ha egyszer elkezdődik egy beszélgetés, azt már könnyű folytatni. Oké, ez működik a kisebbeknél, de a kamasznak már nem jöhetek az űrhajós trükkömmel – gondoljátok joggal. Ha nem tudom kiszedni a tízévesből hogy telt a napja, mi lesz majd öt év múlva? Azért az sem lehetetlen. Most már tudjuk, hogy beszélgetést kell elindítani. A kérdés-felelgetés még nem beszélgetés. Ha azt akarod, hogy megnyíljon, az nem jó módszer, hogy leülteted és kérdéseket teszel fel. Sose működik, igaz? De ha mondjuk az autóban ültök – ott csapdában van mert nincs hova mennie – ÉS elkezdesz talán  magadról mesélni, vagy jöhet a „képzeld-mit-olvastam” vagy az „azt-hallottam” nyitómondat. Még egy trükkje van az autós helyzetnek, talán nem is gondolunk rá: az autóban nincs szemkontaktus. A szemkontaktus alapjában nagyon fontos, de a helyzet az ,hogy ez bizony, olykor meg is könnyítheti a kínosabb témákat és benne mindkettőtök helyzetét. Ilyenkor, na ilyenkor megtörténhet a csoda: hallgat, kommentál ÉS elmondja mit gondol rólad vagy  - és jön a lényeg -, hogy vele ez hogy volt, ő mit gondol, ő hogy érzi magát. Autózás helyett aztán lehet együtt főzni, széklábat szerelni, ruhát selejtezni, szobát átrendezni vagy akváriumot pucolni együtt.

A kérdezés és a beszélgetés művészete. Óriási kaland.

 

JANUÁR 23, 2015

Miért olyanok a gyerekek, mint mi?

Azért mert mindent tőlünk lesnek el, még a rosszat is 

Az eredeti cím ez lett volna, hogy “Miért hazudnak a gyerekek?”, de a téma írás közben kinyílt. Azért ez lett volna, mert nemrég megint reggeli tévé műsorba hívtak, és erről beszélgettünk volna. Mivel nem vagyok már gyakorló gyermekpszichiáter a felkérést lemondtam, de a téma rutinosan motoszkálni kezdett bennem, mit mondanék, ha mondanám.

Egy társaságban kiderül a gyermekpszichiáteri múlt, azonnal röpül is a kérés: “Igen, te így? Akkor szerenék veled beszélni erről-arról!” Déjà vu, feldereng a “Dehátorvosvagy” blogírásom (http://medicinapenztar.hu/blog/a-specialista/2014/10/24/„dehatorvosvagy/), udvariasan kitérek a nekem szegezett elvárás elől.

Minden kérdést ismerek már. A kérdés feltevése nélkül tudom a választ: ha ez meg ez nem tetszik a gyerekem viselkedésében, először nekünk kell önvizsgálatot tartani és változni. Miért is? Mert az én, a mi és a környezet alakítja ki és tartja fenn az adott viselkedést.

Repülőgép, sok órás út. Mellettem kiscsalád: apu, anyu, kétéves és négyéves. A kicsik kipirosodva, megizzadva, izegmozogva, gyüszkölődve szenvedik az utat. Hogy csönd legyen, apu ölébe veszi a kétévest, a négyéves az ülések közötti folyosón áll. Átkapcsolja a nála lévő tablet-et. A szűk helyen a kép 10 centire a babaarctól. A Verdákat választják, azt a részt, amikor autóverseny van. Villódzás, kanyarok, vakuk, fényszórók, ütközik, fékez, porfelhő dudálás, ahogy kell. Atomtámadás az agyacska ellen – gondolom, de néma csönd van. Amikor a jelenet kész, a dundi ujjacska előrehúzza a csúszkát (kétévesen!!) a következő jelenetre, éjszakai üldözés. Ami közte van, biztos unalmas. A szülők többször próbálják levakarni a gyerekeket a képernyőről, de a hangos tiltakozás meggyengíti az amúgy is protokoláris próbálkozást. Zötykölődni kezdünk, bimm-bamm, bekapcsol a biztosnsági öv jel. “Mi volt ez?”-kérdezi a négyéves. “A pilóta bácsi mondja, hogy a gyerekeknek most aludni kell!” – csapott le a helyeztre anyu. Szülői leleményesség vagy füllentés? Határ? Különbség? Teljesen mindegy, a gyerekek szeme nem rebben, az atomcsapás a 10 centiről folytatódik. A landolásnál kérik, hogy az elektromos eszközöket kacsoljuk ki. A gyerekek visszakerülnek az anyuhoz, apu azonnal visszaugrik az eredetileg játszott stratégiai játékához: kisujja egyetlen mozdulatával foglal el egész országokat. “Drágám, azt mondták, ki kell mindet kapcsolni, jön a stewardess is!” Apu lefordítja a monitort, majd újra vissza. Újabb ország van meg. A gyerekek nagyra nyílt szemekkel szívják magukba a jelenetet.

  

FEBRUÁR 13, 2015

Biológiai óra

Mindentudó tudomány

Nem, nem a biológia órákról lesz szó, amikhez egyébként megannyi boldog emlékem fűz. Pontosabban nem is emlékszem nagyon a gimis biológia óráimra, sokkal inkább az orvosegyetemi felkészítő biológia különóráimra és Eszter nénire, aki ezeket tartotta. Az elsőn kiderült például, hogy a sejtmagon kívül nem nagyon tudok más sejtösszetevőt felsorolni. "Például riboszóma? Mitokondrium?" – kérdezte egyre sápadtabban és arra gondolt, hogy szeptembertől májusig hogy lesz idő mindent a fejembe tölteni, ha az ezeknél kisebb dolgokkal is foglalkozni kell. És az ennél kisebb dolgok a DNS lánc, a fehérjék és egyéb makromolekulák voltak. Én? Semmi. Magyart, angolt és művészettörténetet fakultáltam. Fogalmam sem volt az aminosavakról, kovalens kötésről. Akkor miért az orvosi? A vadon hívó szava, gyökerek. Végül a biológia felvételi előkészítő kurzusom az atomok spin számától indult.

Visszatérve a biológiai órára.

A minap olvasom, hogy tudósok rájöttek (nem brit tudósok hanem amerikaiak: Vanderbuilt University, privát kutató egyetem, Nashville, Tennessee) hogyan vagyunk képesek visszaállítani a biológiai óránkat. A biológiai óra gyakorlatilag az a valami, amitől 24 órás ritmusban vagyunk. Igen. Ez a cirkadián ritmus. Elsősorban a fény-sötétség szabályozza, vagyis este elalszunk. Egy sejtcsapat és idegszál köteg az agyban, szerényen szuprakiazmatikus magnak nevezik magukat és a hiptalamuszban ketyegnek. Tökeletes valami, ami százezer év óta működik a bölcs emberben. Az utóbbi pár évben viszont időnként zavarja valami, ami egyébként a javunkat szolgálja: váltott műszak, éjszakai ügyelet, határidők, éjjeli baglyok, röpködés az időzónák között.

“Képzeljük el, hogy tényleg óra és van rajta egy „reset” gomb, odaállítjuk, hogy újrakezdje a visszaszámlását, ahova csak akarjuk. És tá-dám: egereken megtaláltuk a gombot!” – jelentették ki büszkén a vanderbuiltesek. „Az emberi felhasználástól kicsit még messze vagyunk. Egyelőre ott tartunk, hogy az egerentyűk egy maroknyi idegsejtjébe fényérzékeny fehérjéket kódoló géneket ültetünk, amit utána az agyba ültetett lézer száloptikával kapcsolgatunk ki meg be.”- teszik hozzá.

Hálistennek.

Ezt meg én teszem hozzá.

Nem fejtem ki miért.

Marad a melatonin a jetlag-re.

Szerintem már ez is épp elég zseniális boszorkánykonyha.

 

MÁRCIUS 6, 2015

Nem akarok még lefeküdni!

 Elalvás, esti ceremóniák 1.

„Gyors jójcakátpuszi, villanyoltás, ajtóbecsukás. Pár perc sem telik el, Andris már dugja is ki a fejét az ajtón: - Szomjas vagyok! - Jól van - mondja édesanya -, szaladj, igyál valamit. De gyorsan. Andris egyre lassuló léptekkel vonul át a nappali szobán. … - Minden este ugyanez a cirkusz!”

Ez a néhány sor Gerlinde Ortner meséjéből van és sokunknak ismerős helyzetről szól. (Megjegyzem, érdemes megkeresni az írónő „Gyógyító mesék” című könyvét. )

A lefekvés időzítése, felébredés utáni visszaalvás, éjszakai ágyköltözés, „rémet álmodtam”…, olyan nincs hogy ezeket megússzuk.

Nagyobbik lányomnál „tezemfodom” volt. Lefordítom nektek: fogni jellett a pici kezét, úgy aludt el, hiába volt vele Kispipi, Nagypipi és Hápitacsa. A kisebbik a maga idejében zokogott a sötétben, hogy „tató! tató!” (kakaót szeretett volna inni éjjel fél háromkor), mire a másik – aki tudta, hogy mivel erre mindjárt bedugja a fejét valami szülői megoldás az ajtón neki nem kell külön vircsaftozni, meg amúgy is felébredt – kiegészítette a rendelést: „akkor kettőt!”

A gyermekek lefekvés elleni tiltakozása minden életkorban más és más okra vezethető vissza. Érdemes most is értenünk, megértenünk őket.

Egy éves kor előtt-körül jön a szeparációs szorongás. A szeparációs szorongás élettani időzítés, a személyiségfejlődés szerves és kihagyhatatlan része, vagyis nem lehet megúszni, túlélni lehet és kell. Röviden, arról van szó, hogy akkor észleli, hogy ő különálló kis lény. Ez nagyon klassz, mert saját akarattal rendelkezik. Viszont. Viszont! Itt a lényeg: kicsike, gyenge, minden félelmetes, anyut akarok folyton.  Vagyis, mit tegyünk? Legyünk vele, matassunk még a szobában, pakolásszunk, fogjuk a kezét, babusgassuk.  Még valami? Ja, igen! Ne akkor próbáljuk meg leszoktatni a saját feszültségoldó módszereiről: ringatózás, ujjszopás, cumika gyűjtemény amit még nem vitt el a kisróka pedig megígérte, mamika hajának tekergetése, stb.

Később feljebb kell kötni a gatyát, mert jönnek a szörnyek. Ágy alól, ajtó mögül, szekrényből. Mi a helyes? Legyünk szellemirtók vagy sem? Valaki egyszer azt javasolta hogy a szülő minden körülmények között a racionalitást képviselje: szörnyek pedig nincsenek, a manók nem lopják el a napot amíg alszol, a törpék nem ássák fel a gyerekszoba padlóját, hogy éjjel beleess a lyukba, ha kimész. Ha ilyenkor mégis benéznénk az ágy alá mert a gyerek könyörög, akkor csak azt erősítjük meg benne, hogy MÉG NEKÜNK IS be kell nézni az ágy alá, hogy elhiggyük, amit mondunk.

Szerintem ez badarság. Csemeténk igenis hálás, hogy komolyan vesszük az érzéseit, inkluzive a szorongásait és a saját szintjén rendezzük el. Vagyis mágikusan. Jöhet a szupermenes pizsama, a betörő riasztó spray, varázsigék együttmormolása, az égve maradt kislámpa, a bizonyos számú parkettáig nyitva hagyott ajtó, a bátorság-keksz, a biztonsági tündérerejű zseblámpa. Szerintem vessünk be mindent, hókuszpókoszoljunk nyugodtan és bíztassuk magunkat, hogy a helyzet átmeneti. Hisz ki látott már olyan kamaszt, aki hétmérföldes kockás tornacipőben és kendővel a fején aludt volna? Én – az analitikus beállítottságú gyermekpszichiáter vénámmal – utólag úgy értelmezem, hogy ezért aludt így egy ideig, mert szorongott és arra gondolt, hogy cipőben éjjel is gyorsan lehet szaladni, ha kell, vagyis óvintézkedik. Ő erre– huszonévesen – azt mondta hogy azért, ha már le kell feküdni neki is lehessen bonyolult és faksznis ceremóniája, hogy foglalkozni kelljen vele. Hát nem ugyanarról beszélünk? Dehogynem.

És nem tudok eleget beszélni a mesélés fontosságáról. Nem tévé-mese, nem mesefilm, nem hangoskönyv. Saját hangomon, én, akkor és ott. Fantasztikus mesék vannak! Még akkor is olvastam nekik, amikor már isibe jártak és tudogatni kezdtek olvasni. A mesélés nemcsak az esti rituálé befejező aktusa, együtt töltött idő és fizikai kontaktus. A mese megoldást ad a gyerekélet szorongásaira, kibeszélhetővé válik minden, gyereknyelven. Virágnyelven. Tündérnyelven.

Egy biztos: egy kisgyerek sem dugja ki a lábát éjszaka a takaró alól. Soha. A biztonság kedvéért.

Viszont ki fogja nőni.

 

ÁPRILIS 3, 2015

Mama a moziban

Gyerekek a szülők munkaheyén

„– De a mama küldött, amikor elment a moziba, hogy hozzam el Csoszogi bácsihoz, majd meg tetszik csinálni. Ideadta a pénzt is mindjárt. Csoszogi erre kemény és hajthatatlan lett. – Úgy, amikor moziba ment, mondta az anyád, hogy hozd a Csoszogi bácsihoz! Hát mondd meg az anyádnak, azt üzeni a Csoszogi bácsi, vigye a cipődet a moziba, majd ott megcsinálják! A gyerek erre, ha lehet, még jobban megijedt, szinte siránkozni kezdett. – Nem a moziba ment a mama, hanem az Újpesti Moziba takarítani!” (József Attila: Csoszogi, az öreg suszter)

Hogy élik meg a gyerekek, hogy anyu, apu dolgozik. Vagy dolgozni kezd? Ez persze legtöbbször anyu, aki eddig csak nekem élt. És mi van, ha ügyeletes?

Ha ebbe nő bele, ez lesz a természetes. Ilyen világba született.  Ha nincs változás, minden rendben. Apu dolgozik, anyu meg velem van itthon. A gyerekek mindig a változást sínylik meg. Ha lehet, ne egyszerre menjen a trónörökös oviba és anyu vissza dolgozni. Ne azért kelljen oviba menni, mert anyu immár nem többé 0/24-ban az enyém. Azért megyek oviba mert már óvodás vagyok. Anyunak lesz ideje, elmegy dolgozni, nem?

Aztán izgalmas a szülők munkahelyén is meg-megfordulni. „ Sokat mentünk be a kórházba, amikor behívtak téged …, de mi szerettünk a kórházba járni. Mindenki ismert minket, kaptunk finom kórházi teát meg kakaót, nézhettük a kórházi mesefilmeket, játszottunk a gyerekekkel vagy szórakoztattuk a nővéreket, amíg nem végeztél.” Azért is jó, hogy olykor be-bevisszük magunkkal, mert el tud képzelni minket, hol vagyunk, milyen az, amikor nem vele vagyunk. Ismerjék csak meg, kollégákat, folyosókat, ajtókat, kórtermeket, altatómaszkot. Kinek mi van. Az oroszlánszelidítő gyereke az oroszlánketrecbe menjen be! Többé nem eltűnik, hanem tudjuk hol van, mit csinál. Jól lehet rá gondolni.

„Ééés, megszorítottad a kezünket, ha valakinek köszönni kellett, így mi bűbájos gyerekek voltunk te pedig mintaanyuka illedelmes kislányokkal!” Na ez már a hab a tortán.

Még valami fontos. A kiszámíthatóság. Ott is, ahol telefonügyelet van. Legyen koreográfia. Járassuk be. Ne rögtönözzünk. Előre találjuk ki, beszéljük meg. Mindig, minden körülmény között érezze magát biztonságban. „A kisgyerek semmit nem tud irányítani. Csak akkor érzi, hogy minden rendben, ha tudja mi jön.” Ezt mi már nem tudjuk ilyen pontosan elmondani, jó esetben okosan kitaláljuk. Ezt csak az olyan tudja így megfogalmazni, aki tegnapelőtt még kisgyerek volt és emlékszik rá.

Ki kelt reggel, ki ad reggelit, ki fésül meg, ki visz el, ki jön értem, ki kérdezi meg hogy mi volt az oviban, ki olvas este?

Ha ezek megvannak, nem kell félteni a kistörpét vagy a kistündért. Ne legyen egyetlen dolgozó anyának sem lelkiismeret furdalása, hogy sikerélménye van a munkahelyén vagy sok időt tölt távol. A lekiismeret furdalással az a baj, hogy mindig kompenzálni akarjuk és az az együtt eltöltött időre fogja rányomja a bélyegét. Túlengedékeny leszek, következetlen. A gyerek észreveszi, kihasználja, fejemre nő. Ideges leszek, feszülök, lobbanok, csattanok. Nő a lekiismeret furdalás, kezdődik minden elölről. Malacka, ezek nem a mi lábnyomaink? Rosszul hangzik, igaz?

 

 

MÁJUS 8, 2015

Facebook gyerekek

Mit és miért (ne) posztoljunk róluk

Az idővonalam – gondolom másnak is – telis-tele van szebbnél szebb baba- és totyi- és gyerekfotóval. Ismerőseim és ismerősnek elfogadottaim töltik fel ezeket. Büszkeség az első cél, kiolvasható a megjegyzésekből, sugárzik a képekről. Kicsit önigazolás is: ilyen remek leszármazottja csak remek szülőnek lehet. Ezekkel nincs is különösebb baj.

Minap azonban egy olyan képbe futottam bele, amiről először azt gondoltam, gyerekbántalmazás: kórházi ágy, pöttyös pizsi, lilásbordó felduzzadt szemhéjak. Mi történt? Kiderült, hogy játszótéri baleset, anyu pedig azért tette fel, hogy megmutassa, milyen szépen gyógyul és néhány hét múlva már atlétikai versenyt is nyer a kisfia.

Másik kép, húsvéti merítésből: épphogyelmúlt egyéves két picuri copfival  és rettegéssel a szemében, visítva menekülne egy óriási szőrös, világítókékszemű nyúlmaskarás markából aki persze nem engedi, mert a vergődéstől leesne.

Kamasz kép kevesebb van. Persze, hisz aktívan facebook-oznak és beleszólnak, mi kerülhet ki róluk. Teljesen jogosan.

Vagyis nem cuki a kimosott-kicsipeszelt plüss alatt bánatos fejet vágó, karocskáit égbenyújtó csöppség vagy a sírás-viharba öltözött hároméves.  De a gyűrött párnakupacon fekvő, betegágyat nyomó, dundira aludt fejű pizsamás a vagy a nyakában a “sáros lábbad tapodtam össze a tiszta szőnyeget” feliratú gyerek sem. Soroljam még? Ugrál a kis lófarkával a falra, mert apu lézerpöttyöset játszik vele? A kutya kutyafuttában fellöki és még jó, hogy a pelusos fenekére nyekken? Fején a macskával alszik? Te engednéd, hogy rólad olyan képet tegyen fel egy rokonod, ahol két sütőtök között üldögélsz kezedben banánnal? Vagy hajcsavarókkal a fejeden?

Vagyis? Amíg kicsik addig jobban szüleik részei, meghosszabbított énjük, egységes képlet. Persze hogy megmutatjuk milyen elragadóak, ügyesek, szépek, eredményesek. Lássa őket a rokonság, barátok. De amíg kicsik, babák és totyik, addig nem cenzúráznak. Mindenről mi döntünk. Helyettük is.

Mindig olyan képet tegyünk fel róluk, amiről azt gondoljuk, ha majd 15 éves lesz, akkor is megdicsér minket, hogy de jó hogy kiraktad, milyen édes voltam! Ha már van csöpp értelme, akár meg is kérdezhetjük tőle: olyan szépen szavaltad az ovis versit, megmutatjuk másoknak is, oké? De soha ne tegyünk fel olyan képet, ahol sír, fél, beteg, kiszolgáltatott, előnytelen, urambocsá’ pucérka. Amit ő sem tenne ki magáról. Soha nem tudhatjuk ki és mikor, milyen cikkhez, poszthoz vagy akármihez fogja felhasználni. Vagy egyszerűen csak nincs ez így rendben.

 

  

JÚNIUS 19, 2015

Nem vagyok bolond, hogy pszichológushoz menjek!

Amikor fejünkre nőnek a problémák

Hányszor, de hányszor hangzik el ez a mondat a kamasz szájából, amikor a szülő kapacitálja.

Tételezzük fel, hogy tényleg olyan zűr van, ahol elkél objektív, szakszerű, pártatlan segítség a gyerek mellé. Nem elég ha a szülő megy, nem elég ha a rendszer dolgozik (a rendszer itt a család). A kamaszkor egyébként emblematikus pillanata az, amikor a rendszerből kiválik egy emberkezdemény és önálló éltre kel. Például van saját problémája és saját edzője hozzá.  De ezt sokszor megelőzi az a bizonyos “nem vagyok bolond, hogy pszichológushoz menjek!” válasz. Megelőzi az ellenállás, a problémák tagadása, fel nem ismerése.

Hogyan lehet ezt erőszakmentesen megoldani? Hogy ne rontsunk tovább a helyzeten? Mert a “rajtad már csak egy pszichológus segíthet” mondat legtöbbször vita lezárásaként, kicsit becsmérlően szokta elhagyni a szülő száját.

Nyilván fontos szabály, hogy ezt ne így közöljük a gyerekkel.

Persze nem mindig ez a helyzet, tudom. Például a gyerek őrlődik valamin, kizárja a szülőt a gondolataiból. Ha az kopogtat, még a lakatot is felteszi az ajtóra.

Tudni kell, hogy ennek – mint mindennek -  fokozatai vannak.

Mondjuk a gyerek még nem tart ott, ahol a szülő már igen. Más a tempójuk.   Ha ezt nem értjük és csak az ellenállást érzékeljük, tetézzük a bajt: kudarc, nem-tudok-segíteni, nem-vagyok-jó-szülő tartalmú frusztrációnk mentén csak a türelmetlenségünk nő. Hova vezet? Pont sehova.

Lehet, hogy a gyerek nem érzi problémának, ami van? Vagy még nem érzi? Abszolút lehet.

Vagy érzi már, ott a fekete felhő, de úgy tesz, mintha nem lenne semmi baj. Azt gondolja, nem az ő problémája, nem ő okozta, oldja meg az aki igen, neki semmi köze hozzá. Majdcsak elmúlik valahogy.

Aztán eljuthat oda, hogy “Rendben, lehet bár más okozta a zűrt, de nekem sem jó. Nem csinálok úgy mintha nem lenne baj, baj van méghozzá oltári nagy baj, de nem tudom megoldani. Lehetetlen. Ráadásul még győzöm cipelni.”

És lassan eljutunk oda, hogy már meg is akarja oldani, de tanácstalan, nem tudja hogyan fogjon hozzá.

Na ekkor, de csak ekkor jöhet egy jó tanács, egy utolsó lökés, jöhet egy pszi a jótündér szerepében.

Az okos tanács az, hogy segítsük őt végigmenni ezeken a szakaszokon. Jusson el ő oda, hogy “akarja megoldani”. Nem lehetetlen. Sok beszélgetés kell hozzá, sok türelem, empátia és ezeknek a szakaszoknak az ismerete. Ne vegye a szülő magára a sok ellenállást, a sok falat amibe ütközni lehet. Nem minden az ő rossz szülőségéről, tehetetlenségéről szó. Ez a sztori a gyerekről szól, az ő szakaszairól. Ha ezt az eszünkbe véssük, máris segítettünk neki.

Van egy csavar a végén. Fordítsuk meg: hogy tálalja a kamasz a szülőnek, hogy pszichológushoz menne? Hogy a szülő ne azt érezze, hogy elrontott valamit? Hogy vele nem tud építően beszélni? Hogy pont vele van a baj? Hogy ne személyes kritikának élje meg?

 

AUGUSZTUS 14, 2015

Tanulás nyáron

Kell vagy nem kell tanulni nyáron?

Tanulás a szünidőben? Évente vissza-visszatérő téma, ugyanúgy mint az iskolakezdés, a télapó vagy a húsvéti nyuszi. És kifogyhatatlan is, véget nem érő. Nyilván azért kérdés egyáltalán, mert a gyerekek sok házifeladatot kapnak a nyári szünidőre.

Vekerdy Tamás – gyermekközpontú felfogásáról ismert és népszerű pszichológusunk –  nemrég markánsan fejtette ki véleményét : „nem, ne tanuljon nyáron a gyerek! Bár lehet, hogy a nyári tanulós gyerekek könnyebben veszik az iskolakezdést, egyszerűbben rázódnak vissza a drillbe, szinte biztos, hogy hamarabb fogynak ki a lendületből ősz végére, mit a többiek.” Vagyis amit nyerünk a réven, odalesz a vámon. A nyár legyen a pihenésé, a növekedésé, a raktárak feltöltéséé. A végeredmény ugyanaz lesz.

Minden szavával egyetértünk amikor olvassuk, aztán az oldalt becsukva visszakúszik a szorongás: és ha mégis? egy kicsit? egyes gyerekeknél? Mert nagy bátorság kell a megvalósításhoz. Jajj csak ki ne essen a rutinból, jajj csak el ne felejtse, amit olyan nehezen megtanult. Szemránckrém effektusnak hívom: használom, kenem, tükörben új ráncok, mégsem merem abbahagyni, mert ha abbahagyom, biztos még több ránc jönne. Nincs ugyan látszatja, de félelemből, megszokásból, biztos-ami-biztos-ból, biztosan-nem-ártok-vele megfontolásból kenem. És tanuljon csak a gyerek is. Mi is tanultunk. Száz matekpélda a „Feladatgyűjtemény matematikából” könyvből. A mi időnkben még zöld volt. Igaz, tetszőleges száz. De a könnyűek hamar elfogytak. Egy teli spirálkockás füzet per vakáció. Minden évben. Nyári olvasmányok olvasónaplói. Ez volt az alap a jótanulóknak.

De nem voltunk túlhajszolva, mint a mostaniak. És nem szorongták magukat kékre-zöldre a szüleink, hogy mi lesz a jövőnk. Nem volt az iskola kockából felépítve. Nem volt az iskolatáska 18 kiló. Volt délutánunk. Mindenkinek egyforma esélyei voltak. Volt gyerekkorunk. Abba belefért a száz matekpélda. De ma baj, hogy agyonhajszoljuk a gyerekeket. Könnyen mondom, hogy én ki merném próbálni a nem-tanulós nyarakat, mert nincs tétje, a lányok kinőtték az iskolapadot.

De mondok egy alternatívát. Kicsit rugaszkodjunk el attól, hogy tanulni csak vérverejtékkel, szárazon, sóhajtozva, spirálfüzet fölé görnyedve lehet tanulni. Bár mi ezt nevezzük rutinból tanulásnak. Mondom, mire gondolok: madármegfigyelő tábor, geológus tábor, művészeti tábor, matektábor, csillagász tábor, irodalmi tábor. Ez nem tanulás? Dehogynem.

 

SZEPTEMBER 4, 2015

A menekülésről

Poszttraumás stressz szindróma

Megszólal a színtiszta gyermekpszichiáter belőlem. A blogbejegyzés talán helyenként szárazra fog sikeredni, de csak azért, hogy a szigorú szakmaiságnál maradhassak. A poszttraumás stressz szindróma beszédes elnevezés. Kialakulására azokban az esetekben lehet számítani, amikor az ember vagy az ember gyereke valamilyen komoly megrázkódtatáson, erőszakon, stresszhatáson esik át.

Korábban elsősorban a háborúkat megjárt katonáknál diagnosztizálták. Ma már tudjuk, hogy egy közeli barát, családtag halála vagy súlyos betegsége, szexuális zaklatás vagy erőszak átélése vagy látványa, baleset, verekedés, természeti katasztrófa is kiválthat hasonlót.

A fenti eseményeket átélt embereknél három nagy tünetcsoport kialakulása jellemző. Az egyik a nagyfokú és állandósult szorongás, a másik az eseményekhez kapcsolódó folyamatos emlékbetörése, akár rémálmok is, a harmadik a visszavonulás, izolálódás a külvilágtól.

A gyerekek különösen érzékenyek. Ha a trauma gyermekkorban következik be, az gyakran vezet személyiségtorzuláshoz, viselkedés zavarhoz. A gyerek agresszívvé, ingerlékennyé válhat, fél minden, a traumára emlékeztető élethelyzettől. Koncentrációs zavarok és a teljesítmény hanyatlása lehet még szembetűnő tünet. Miért? Mert kiszolgáltatottak, hiányosak a pszichés megküzdési stratégiáik és verbalitásuk.  Ha mindehhez támogatói, családi kapcsolatrendszerük is sérül, a tünetek súlyosbodnak.

Akárhol sikerül majd a menekült gyerekeknek letelepedni, az ellátórendszer kiemelt feladata kell hogy legyen annak figyelembe vétele és kezelése, hogy a tapasztalt, esetlegesen felmerülő magatartászavarok nem etnikai, faji, neveltetési, vallási vagy kulturális eredetűek, hanem az emberiségre egyetemlegesen jellemző pszichés reakciók.

Szerencsére nem mindegyik gyerek mutat átélt trauma kapcsán ilyen súlyos tüneteket. Játékkal, rajzzal, egyéb feldolgozási technikákkal szublimálni képesek a pszichotraumát. Ezért fontos, hogy hagyjuk , sőt bátorítsuk őket rajzra, játékra.  Véleményem és egyben szakmai álláspontom szerint ez olyan fontos, hogy olykor felül kell, hogy írhassa a békeidős szabályokat. Például azt, hogy a krétarajz menekülés közben ne legyen köztisztasági szabálysértés.

Levezetőnek pedig álljon itt egy másik szakmai gyöngyszem, egy remek példa arra hogy kell helyesen alkalmazni a viselkedésterápiát, pontosabban azt a részét, hogy a helyes vagy kívánatos magatartás után az ígért jutalomnak lehetőség szerint minél hamarabb (kisebb gyerekek esetében azonnal) elérhetőnek kell lenni a motiváció fenntartása és a jutalmazás mint pozitív megerősítés érdekében.  A kívánt magatartás a filmecske első nyolc perce, a pozitív megerősítés helyes módszertana pedig a nyolcadik perctől látható.:

iframe plugin v:2.3 - wordpress.org/extend/plugins/iframe/

<div class="player-unavailable"><h1 class="message">An error occ

OKTÓBER 1, 2015

Grafitti

Tényleg a falra rajzol!

Milyen ügyes, hogy rajzol, már megfogja a ceruzát, hoppá ez a fal volt, mindegy! De nyolcadszor már nem mindegy. Miért imádnak a gyerekek a falra rajzolni?

Kézenfekvően azért, mert genetikusan nem születik velük, hova szabad rajzolni. Vagyis mindenhol rajzolnak. Meg kell tanítani őket, hova szabad. Ha  a háromévest magára hagyjuk néhány filctollal, egy darab papírral, két perc múlva mire megyünk vissza? A falon a grafitti …

Persze lehet az asztalon, a kanapén, testvérén, kutyán, padlószőnyegen …, de leggyakrabban akkor is a falon van.

De miért a falon? Azért a falon, mert ebben az életkorban könnyebb úgy rajzolni, hogy maga előtt mozgatja a kezét, mint – lepillantva  a papírra – maga alatt. Ez a pozíció egyszerűbb szem-kéz koordinációt jelent. Ha valami egyszerűbb, sokkal nagyobb móka, nem?

A nagycsoportosok már könnyedén rajzolnak kényelmesen ülve, asztalnál, de addig jajj a falnak.

Teendők leegyszerűsítve :

Őrizzük meg a hidegvérünket, fotózzuk le a falfirkát, jó lesz a 18.-dik szülinapján vagy a művészeti egyetem diplomaosztóján bekeretezve odaadni neki.

Mondjuk meg, hogy nem örülünk neki, többet ilyet ne tegyen.

Nem kell patáliát csapni, de legyünk határozottak.

Beszéljünk egyszerű tőmondatokban, hiszen ezek szabályok lesznek. Ne kezdjünk litániába diszperzites anyagismeretből, tapéta vízoldékonyságról és a derekunkról.

Vonjuk be a takarításba.

Ne hagyjunk elől csábító ceruzákat és filceket egyedül a kicsivel legközelebb.

Ha elöl hagytunk, haragudjunk magunkra és kezdjünk memóriagyakorlatokba.

Keressünk jó rajzfelületeket neki: gyúródeszkára rajzszögezett papír, falra akasztott tábla, kartondoboz, aszfalt az udvaron.

Dicsérjük meg nagyon a rajzát és azt, ha tiszta marad a fal.

Amúgy is életveszély egyedül hagyni, tehát ne hagyjuk egyedül.

 

NOVEMBER 6, 2015

Majomszeretet

Lehet-e túlszeretni?

Majomszeretet az ha vakon lájkolom a „Büszkeség és balítélet meg a zombik” című film előzeteséről szóló cikket Facebook-on, csak azért mert ő osztotta meg? Pedig már 20 is elmúlt? Mert ugye már arra nem visz rá a lélek, hogy bele is kukkantsak? A válasz egyszerű: nem.

A kérdést úgy szokták feltenni, hogy „árthat-e a túlzott szeretet?” Erre azért nincs jó válasz, mert nem jó a kérdés. A kérdés pedig azért nem jó, mert két dolgot csúsztat egybe.

Most szedjük szét ezeket.

Az egyik dolog az, hogy túlszeretni nem lehet. A szeretet nyugodtan legyen határtalan.  Ranschburg Jenőtől tudjuk,  hogy ha a mami a babát bébi korában sokat felvette, putyujgatta, ölbebaba volt, akkor az a kisgyerek háromévesen lényegesen ritkábban kéredzkedik kézbe, mint az, akinek ezt az igényét csecsemőkorában nem elégítették ki. Ha megkapta a kellő mennyiségű önbizalmat, amit a szeretés nyújt, felvértezi magát a kalandokra és a kudarc nem ejti kétségbe később sem. Ha úgy szeretik, ahogy van, ha önmagáért szeretik, abból sosem elég és ez nagyon jól van így.

Itt jön ez izgalmas szakasz és a másik dolog, amivel ne csúsztassuk össze az elsőt: mert a gyereket nemcsak szeretni kell, hanem el is kell tudni engedni, hogy a saját útját járhassa. A majomszeretet éppen arról szól, hogy a szülő nem képes elengedni gyermekét.

Ha a szülő ott liheg a gyerek nyakában és lesi minden kívánságát. Ha a szülő túlszorong, ha fűtől-fától óvja és ezzel a gyereket is megfojtja. Ha a szülőnek nincs önbizalma és elveszi ezt a gyerektől is. Ha eltűri a hibákat és csak kényeztet. Ha a gyerek pótszer a szülőnek, ha az álmait, ha a társát, ha az intimitás utáni vágyát kell megvalósítania.

Vagyis nem a szeretet mennyiségével van baj, hanem a módjával. Hát lehet így rendesen fejlődni? Nem. Ez rongálás. A rossz lelkiismeretű szülő ismérve.

Egyszóval nyugodtan mehet az ugyuli-putyuli ha utána a szülő leteszi a földre a trónörököst és bátorítóan, iciri-picirit meglöki: No, eriggy fiam, most játszani, győzd le azt a sárkányt és ha összepiszkolod közben a nadrágodat, kimossuk, ha meg ki is szakad, majd megvarrja a nagymama!

  

DECEMBER 11, 2015

Tente-baba

Elaltatás, esti ceremóniák 2.

Van aki mindig nehezen alszik és van úgy, hogy az eddig tündéri alvóból éjjeli manó válik. Az egyik legfrusztrálóbb dolog, amit szülőként megélünk az az éjszakai vircsaft. És nem az a legnagyobb baj, hogy nem pihenjük ki magunkat, és jó esetben garantált a másnap nyűgössége, hanem az hogy ennél vegytisztábban a szülőséghez kapcsolódó tehetetlenségünket talán sohasem éljük át.

Anno Hannika felületesebben alvó kicsi volt (óh,  hogy az idő mekkora sminkmester és mily cizelláltan tudok emlékezni) és a fő cél nővérkéje zavartalan éjszakája volt (aki amúgy hihetetlen elalvási ceremóniákkal vette magát körül, ám ha egyszer az álommanók már annyit ücsörögtek a szempilláján, hogy a súly alatt az lassan mégis lecsukódott, az reggelig úgy is maradt). Úgyhogy elég sokáig – bár  a gyerekszoba közös volt – nem volt nekik egy-szobában-alvás. Hanninak legjobban a fürdőkádban való megágyazás vált be, onnan biztosan nem gurult ki. Egyik éjjel ment a szokásos cécó az alszom-nemalszom körül és minden óvintézkedés ellenére Lilla is megjelent a fürdőszobaajtóban. „Hát te mit csinálsz itt?” –csattantam, végleg elveszítve mézmázas anyuságomat. „Nézem a szívecskéket Hanni takaróján…” – jött az ártatlan, halk válasz. Szóval, nem könnyű.

Fogadjuk el, hogy vannak könnyen alvók és vannak nehezen alvók. Ez temperamentumhoz is kötött. Aztán vannak a könnyen elalvók, ám felébredők. Mit csináljak a felébredővel? Bármit találunk ki, arra mindig gondoljunk, hogy amit kieszelünk, azt biztosan jó módszernek fogjuk-e találni még hetek-hónapok múlva is? Vagyis, ha felébred, nagyon egyszerű felnyalábolni és áthurcolni a hitvesi ágyba, összebújni az angyalillatú bőröcskéjével, de biztos, hogy így érzek majd minden éjjel? Ugyanez a helyzet a cumikával. Abban a pillanatban, ahogy bedugaszoltuk a sírókáját csönd lesz, de biztos hogy innentől kezdve éjjelente az ágy alatt akarunk katatni a porcicák között, amíg előhalásszuk a kipottyant cumit? Vagy az ölben ringatás.  Aha, az ötkilóssal még megy, de ha minden jól alakul maholnap tizenkettő lesz. Az pár percig gyerekjáték, de az ötödik perctől bébiviziló!

Ezek az alvós-nem alvós periódusok a gyerekek növekedésével változnak, ahogy egész idegrendszerük is fejlődik, változik. Ami egyszer van, máskor máshogy lesz. Az a feladatunk, hogy ne essünk kétségbe, mert minden rosszban az a jó és minden jóban az a rossz, hogy egyszer vége van. Az a feladatunk, hogy ráfeszüléssel ne tetézzük a helyzetet. Ragaszkodjunk egy rutinhoz. Ne álljunk neki palacsintát sütni éjjel. Gondolkodjunk előre, mert éjszaka is létezik a jövő még akkor is, ha a bedagadt, kócos-hajunk-belelóg szemünkkel abban a pillanatban nem látjuk.

A legrosszabb pillanatokban arra gondoltam,hogy lesz még olyan, amikor az lesz a gond, hogy vasárnap délelőtt 11-kor hogy szedjem ki az ágyból. Lett. Kitartás.

  

JANUÁR 14, 2016

Kamasz panasz

Hogy kerüljünk közel hozzá?

Pattanásos, zsíros a haja, líg-lóg rajta minden, kedvetlen, nyegle, visszahúzódó, ha valamit akarok hagyjálbékénezik, mit kezdjek vele?

Muszáj először megértenünk, sőt átéreznünk azt, ami ilyenkor a kamasz lelkében zajlik.

Először is ne gondoljuk róla azt, hogy neki ez így pont jó, még akkor sem, ha látszólag a kisujját sem mozdítja, hogy bármi is változzon rajta. Nem azért nem teszi. Azért nem teszi, mert olyan soknak és megoldhatatlannak tartja a megoldandó feladatokat, hogy azt hiszi, nincs is értelme nekifogni, úgysem fog változni semmi sem.

Vagyis nyugodtan induljunk ki abból, hogy nem jókedvében mondja, hogy hagyjál, így is jó.

Másodszor ne gondoljuk róla, hogy komolyan mondja azt a többiekre, hogy kis hülyék mert folyton a szempillájukat pödrik és a csak a fiúkról beszélnek. Szeretne ő is tinibombázó lenni, csak lehetetlen küldetésnek tartja és inkább a savanyú a szőlő című, énvédő-elhárító-tagadó üzemmódra vált, sokszor maga sem veszi észre. Pláne nem a szülő. Sőt, a legjobb szülők még a ’milyen érett gondolkodású’ dicséretet is hozzáteszik.

Harmadszorra ne gondoljuk róla, hogy nem szeretne változtatni.

Amit viszont igenis gondoljunk az, hogy segíteni kell neki és nem kritizálni. A ’Gyere, vegyünk neked valami klassz szájfényt , láttam egy újat!’ vagy a ’Gyere, próbáljuk ki együtt az új hajbalzsamomat, azt mondják extra selymi/illatos/fényes lesz tőle a hajunk!’, vagy a ’Gyere, menjünk el együtt a kozmetikusomhoz, rendbe kell szednem nekem is bőröm!’ mondatok tudom, hogy csodákra képes.  Ugye nem kell hozzá sok fantázia, hogy belássuk mennyivel jobb, mint a ’hogy-nézel-ki-ez-egyszerűen-borzasztó-nem-találok-szavakat’ című megjegyzés.  (Még szerencse hogy nem talál, mennyit rombolna ha találna…)

Lilla mesélte, hogy volt náluk egy fiú nyolcadikban, aki előtte ült évekig, zsíros volt a haja, a szemébe lógott hogy ne látszódjanak a pattanásai és senkivel nem állt szóba. Ők se vele, így egy barátja sem volt. Aztán a karácsonyi ünnepségre megmosta a haját és a karaoke-n elénekelte Elvis Presley-től a  Jailhouse Rock-t olyan térdmozgással, hogy elhűltek tőle.  Kiderült, hogy milyen jól énekel és jééé, jófej is tud lenni.  Utána, az utolsó félévben mindenki vele barátkozott.

Szóval valami kell. Icipici dolog. Egy is elég.  És beindul a változás. Biztos!

 

FEBRUÁR 19, 2016

Cirkuszhercegnők és rosszcsontpetik

Gondolatok a hisztikről

Miről írjak a héten, Csicsi? - kérdem a szerkesztőnket. (Csicsi a blogszerkesztőnk volt.) Csicsi aztán nem lacafacázott, feltette a kisgyerekes szülők legmélyebb kérdését: Honnan tudjuk mi a hiszti és mi az igazi fájdalom, amíg nem beszélnek? Hogyan kezeljük a kisgyerek hisztit?

A hiszti okát szoktuk tudni: valamit akar és nem kapja meg, a tehetetlenségtől és a frusztrálódástól dühös lesz és ezt a hisztivel fejezi ki. Sokszor még akkor is, amikor már beszélni is tudna. Később pedig rátanulhat, mert megtapasztalja, hogy hisztivel könnyebben eléri az akaratát. Ugyanis a hisztis kisgyereket nem könnyű feladat elnézni, legtöbbször nem is tudjuk. „Na-jó-akkor-itt-van-a-csoki/kisautó/énkicsipónim, jó-nem-kell-még-elaludni!” A hiszti olyan érzelmi vihar, ami nem hagyja közömbösen a környezetet. A frusztráció miatti hiszti mögött igazi fájdalom és kétségbeesés áll, de ez persze nem az a fájdalom, amire a kérdés vonatkozik.

Nézzük máshonnan: “Nem lehet hogy mégsem hiszti, hanem azért sír, mert fáj a füle/hasa/fogzik?” De, abszolút lehet. De a boltban a pénztár előtt nem azért veti magát a földre mert a füle fáj. A fülfájós sír és nyűgös, vacak az egész napja, ennek meg a kezéből meg most csavartuk ki a kindertojást.  Vagyis a kérdés legtöbbször tűpontosan megválaszolható, viszont figyelembe kell venni az előzményeket és a helyzetet.

Keményebb dió az „oké, tudom már hogy ez hiszti, de mit kezdjek vele?” kérdés.

Ha a hiszti már kialakult, nincs nagyon varázsszer, meg kell várni míg elmúlik. Nyilván nem mindegy, ezt hol, hogyan tesszük meg, esetleg gyorsíthatjuk-e a végét. A legfontosabb szabály, hogy érzelmileg nem vonódunk be. Vagyis nem esünk kétségbe, nem hisztizünk mi is, nem állunk le hegyibeszédet tartani és ne ezért ajándékozzuk meg a cirkuszkirálynőt vígasztaló figyelmünkkel. A cél, hogy minél hamarabb megszüntessem a hisztit kiváltó környezet jelenlétét. Legegyszerűbb módszer, ha a felkapható nagyságú gyereket rezzenéstelen arccal felkapjuk és kimegyünk vele a szobából/boltból/játszótérről/leszállunk a villamosról. Igen, még akkor is, ha ott kell hagyni a tele bevásárlókocsit. A legjobb, ha mindezt szaladva tesszük, mert ez meglepetésszerűen hat, zötyög a kis mindene, kapaszkodni kell. Azonnal mással kell foglalkoznia. Ha autóval vagyunk, tényleg álljunk meg és szálljunk ki, szaladjunk egy kört. Ne csak ígérgessük, hogy ha-rögtön-nem-hagyod-abba-kiszállsz! Ha csak fenyegetünk, azzal még a szavahihetőségünket is aláássuk. A lényeg, hogy ne vonódjunk bele érzelmileg és ne hagyjuk, hogy a környezet nyomása miatt (ejnye-szegény-kisfiú-hogy-sír, milyen-szülő-az-ilyen-hogy-hagyja, miért-nem-tudja-megnevelni?)

A sarokbaállítás, büntipont, menj-ki-az-előszobába-amíg–lehiggadsz alkalmazása 3-4 éves kortól kezdhető, de használata nem lehet öncélú, nem adódhat saját tehetetlenségünkből és az ehhez kapcsolódó dühünkből. „Time out” módszernek hívják és tudatosan kell illeszkednie egy sor másik viselkedésterápiás lépésünkhöz. A sarokbállítás célja sose a büntetés legyen, célja a gyerek „kiemelése” a környezetéből, ami a hisztit kiváltotta, így a hiszti befejezésének gyorsítása. És ha abbahagyta a hisztit és előbújhat a függöny mögül, nagyon dícsérjük meg! Nem a hisztiért, hanem mert szépen abbahagyta a raplit. Tilos a felnőttnek órákig duzzogni és neheztelni a gyerekre, mert „leégetett minket a boltban”.

Egyébként pedig ki kell dolgozni módszereket arra, hogy a hisztit megelőzzük. Megelőzni sokkal könnyebb egy bajt, mint – ahogy láttuk – megoldani.

Még néhány alapelv. A hiszti, mint olyan létezik. Nem lehet megúszni, sőt nem is szabad. Életkori sajátosság, a tanulás, fejlődés egyik állomása. A hisztikorszak el fog múlni, kitartás. Hisztizni szabad, kárt tenni közben másokban vagy dolgokban nem szabad. Mérgesnek lenni szabad, ez is egy érzés, meg kell tanulnia elfogadhatóan kifejezni. A hiszti ne váljon a gyerek kezében eszközzé, hogy zsarolja a környezetét.

Ha béke van, egyébként lehet a hisztiről beszélni vele, hogy volt, mi történt. Lehet hisztimeséket keresgélni hozzá az interneten, a mesék varázsolnak!

iframe plugin v:2.3 - wordpress.org/extend/plugins/iframe/

Wick’s first Defence – Tantrum

  

ÁPRILIS 8, 2016

Beethoven a zene Mozartja

A zenehallgatás hasznosságáról

Terhesség és zenehallgatás. Tényleg olyan szuper, ha Mozartot hallgattatunk a pocakunkkal?

Google-ban a “pregnancy music” keresés egy másodpercen belül 73,600,000 találatot ad ki. 73 millió légy ugyebár nem tévedhet.

Induljunk ki abból, hogy a zenét mindenki szereti, vagyis nem kell feltalálni a csőben a lukat. Mosolyt fakaszt, énekelni kezdünk vagy éppen elalszunk rá.

Nézzük először a mami-oldalt. Ismert és amúgy logikus tény, ha a várandós anyu nyugodt, kiegyensúlyozott, az biztosan jót tesz a bébinek. A millió dolog mellett ami megnyugtat bennünket a zenehallgatás vagy éneklés listavezető. Legyünk csak bátran mindenevők (talán a death metal-t kivenném a csokorból?), ami megnyugtatóan hat ránk, az rajtunk keresztül a kicsire is ugyanolyan jól fog hatni. Zenehallgatás közben arra gondolni, hogy mindez nemcsak nekem jó, hanem jót teszek vele a babának, érte is teszem, tudok tenni azért hogy jól érezze magát: maga a kötődés kialakulása. „Mi már együtt csinálunk valamit, mert nekünk így jó és kész.”  Az első terhesség amúgy is szürreális élmény hisz olyasvalakivel lépünk kapcsolatba, aki bennünk van és mégis ismeretlen, felfoghatatlan. Van aki mesét olvas a bébinek, magyarázza hogy most-kalácsot-sütünk, nézd-így-kell-virágot-locsolni, hoppá-milyen-cuki-kis-babaruhát-találtam-neked-ezt-most-szépen-megvesszük,  miért pont a kedvenc zenénk megmutatása lógna ki a sorból? Felmérésekből kiderül, hogy egy már meglévő kötődés csökkenti a szülés utáni depresszió kialakulását is.

Érdekes megnézni, hogy a bébi pontosan hogy is érzékeli a zenét. Lebeg a magzatvízben. Ha jártunk már uszodában, ennyit hallunk a kinti nyüzsiből víz alatt. Vagyis nem pontosan ugyanaz, mégis valami. Amit hall, az a ritmus és a hang magasság-mélység. Pont elég.

Mindenesetre az biztos, hogy stimulusok segítik a központi idegrendszer érését. Minél többféle van, annál jobb. Ha az mese-anyu hang akkor az, ha zene-ének akkor az. Az agy nincs kész születéskor, de ha edzésben van, szépen fog fejlődni. Vagyis nem árt korán elkezdeni!

Na, tegyük fel, hogy végigzenéltük a terhességet . A baba megszületése után is játsszuk ugyanazokat a zenéket, énekeljük a dalocskákat. Azt vették észre, hogy az újszülöttek, akik zenemanók voltak magzat korukban, az ismert dallamokra megnyugszanak és könnyebben elalszanak! Hasznos kis trükk, amit az elalvási rituáléhoz használhatunk. Mindenesetre érdemes kipróbálni.

Egy utolsó adat, amivel gazdálkodjuk: a magzat 20 hetes kora után hall. Ha kísérletbe fogunk, ekkorra időzítsük a kick-off meetinget.

A bevezető kérdésre tehát a válasz igen, tényleg szuper!

  

MÁJUS 6, 2016

Képzeletbeli barát

Mit tegyünk, ha a képzeletbeli barátjával beszél?

 A képzeletbeli barátokkal önmagában nincs baj. Ovis korban jönnek-mennek az ilyenek. Ha más probléma nincs, fogjuk fel őket életkori sajátosságnak. Baj azzal lehet, AMIÉRT képzeletbeli baráthoz kell fordulni.

Szóval érdemes óvatosan odafigyelni, miért is lett képzeletbeli barátja a gyereknek. Vagy oké, hogy lett, de mondjuk túl régóta van. Szorong? Ovi? Válás? Költözés? Megijedt valamitől? Túlzott elvárás? Elveszített valakit? Bántották? Látott valamit?

A kisgyerek a “pszichotraumákat”, de akár a fejlődési szakaszaihoz kötelezően kötődő szorongásokat, így-úgy dolgozza fel: eljátssza, lerajzolja, rémet álmodik tőle. Vagy már beszélni is tud róla. Kérdez, hajmeresztőt: hova kerülök, ha meghalok? Ezek segítenek túljutni ezeken a szakaszokon. Ide tartozik a képzeletbeli barát is. Ijesztő, nem kicsit, de tulajdonképpen átsegíti a gyereket “valamin”.  A legtöbb képzeletbeli barátot hagyjuk tehát békén. Ne froclizzuk vele és másoknak se engedjük ezt. Viszont mivel nem a mi barátunk, túlhangsúlyozni sem kell: MI ne terítsünk neki az asztalnál, MI ne beszélgessünk vele és ne zsaroljuk a gyereket vele, hogy “szomorú-lesz-ha-nem-veszed-fel-a-cipődet-villámgyorsan-már-úgyis-késésben-vagyunk”. Tartsuk egyszerűen csak tiszteletben.

Még jobb, ha adunk egyéb lehetőségeket is a gyereknek kifejezni magát: mese, rajz, játék, bábozás, beszélgetés. Vagy ennél is jobb, hogy legyen igazi barátja! Vagy legyen kutyája, cicája, hörcsöge, pintyőkéje. Beszélgessen azzal. A legjobb terapeutáknak szőre van vagy tolla. Pikkelye? Akár. Egy kutyának bármit el lehet mesélni, soha nem mondja, hogy “most-vasalnom-kell-majd-később-beszélgessünk”, vagy “jajj-de-borzasztó-hogy-kérdezhetsz-ilyet-ne-is-gondolj-rá!” Nem sürget, nem bírál, nem tesz megjegyzéseket.

Ha más dolgok is vannak a képzeletbeli barát mellett, vegyük komolyan és akár jussunk el a segítségkérésig is. Inkább legyünk alaposak. Mire gondolok? Bepisil, dadog, agresszív lesz, megváltozik a viselkedése, rosszul alszik, sírós lesz, visszahúzódó, stb.

Ha soha nem volt semmilyen más barátja, csak képzeletbeli, akkor persze egyértelmű a baj. Az ilyen elakadás kigubancolása és megoldása nem kis feladat, de nem megúszható.

A kép persze csak vicc, nehogy komolyan vegyétek!

 

JÚNIUS 10, 2016

Példamutató példátlanság

Milyen az elég-jól nevelés?

Békés, kora nyári reggeli döcögés a Budakeszi úton. Azon mélázok, hogy milyen jó volt ilyenkor suliba járni, utolsó két hét, nyári ruha, Ó-IÓ-CIÓ. Pont mint ez a kistücsök itt előttem a zebrán: röpköd két copfi, piszkafa lábacskákon hellokittis cicanaci, mellette apu, magas-szélesvállú-szakállas, viccesen mutat a hátán rózsaszínű Elzás-Frozen hátizsák. Nyilván nem az övé, hanem a kishercegnőé. De akkor miért nem ő viszi?

Megmondom: szerintem mindegy, ki viszi.

Viheti a csöppség, hisz az övé és korán megtanulja, mi a feladata, felelősséget tanul, vigyázni a holmijára, előre gondolkodni, nem pakolom tele mindenfélével, mert nehéz lesz. És viheti apu is, mert a nagy segít a kicsinek, az erős cipel a gyönge helyett, korán megtanulja, hogy ezt így kell tenni. Ő csak ugrándozzon, hiszen gyerek és süt a nap és mindjárt vége a sulinak. Nincs jó vagy rossz megoldás. Ők így csinálják.

Gyerekkoromban mi nem voltunk bevonva a házimunkába. Az volt a vezérelv, hogy mindenki a maga dolgát csinálja meg, de azt maximálisan. Mamim dolga volt a háztartás, mienk a tanulás. Kapott is szegényem hideget-meleget, hogy majd rendetlen kislányok leszünk. Én mostanra a kényszeresség határát súrolóan vagyok elpakolás- és rendmániás, plusz  ragyog körülöttem minden. És mamiként  is így tettem: nem volt takarítás kampány szombat délelőttönként, folyamatosan mindig rend volt és minden este kitöröltem a fogkrém cseppes mosdót. Ezt láttam, ezt hoztam magammal. Persze, ha kidöntötték és kiborult, együtt estünk neki, de nem volt heti beosztás, ki mit és mikor pucol ki. Telt-múlt az idő. A felnőtt két lányom körül most csak moderált a csillogás és elegánsan kifejezve inkább funkció szerinti lakásfelhasználók. Többet kellett volna  bevonnom őket, hogy  sikáld ki, töröld le és vidd ki?

Nincs egyedüli jó megoldás, nincs üdvözítő  jó tanács. Minden sülhet el mindenféleképpen. És mindenki csak a maga módján, emlékein, tapasztalatain felnőve fogja csinálni, akkor is, ha az interneten mást olvas. Nálunk úgy tűnik, én vittem a rózsaszínű Elzás-Frozen hátizsákot.  Mint az a magas szakállas apu ma reggel a Budakeszi úton. A lényeg, hogy ne érezzük nyomorultul magunkat, ha eltérünk az átlagtól vagy kilógunk a nagykönyv lapjai közül. Ugrándozzanak, amíg tudnak, aztán úgyis beállnak a sorba, hogy körülöttük már más ugrándozhasson, ha eljön az ideje.

 

JÚLIUS 8, 2016

Játék határok nélkül

Azt akarom, amit én! 

Hisztis, akaratos. "Azt akarom, amit én!" - van a zászlójára hímezve. Még toppant is egyet hozzá. A másik típus a cukisághegy, a nagy mahinátor, hízeleg mint egy kiscica.

Mindegy melyik, anyu és apu kullognak az események után. Sokszor inkább domborítják az utód ezen karakterének előnyeit, mondjuk hogy milyen klasszul fog boldogulni majd ebben a világban. Arról meg hallgatnak, hogy azért örülnének ha hébe-hóba szót is fogadna a kis copfos. Vagy a kis gatyás.

A legtöbb szülő azért nem mer ellentmondani a gyereknek, mert a gyerek szeretetének elvesztésétől fél. Inkább enged, csak ne dühítse fel. Inkább enged, csak ne legyen duzzogás belőle. Inkább enged, csak ne kelljen azt hallgatnia hogy világgámegyek, nemszeretlek, hogy utállak.

Most még talán nem is olyan nagy baj, ha jobbra megyünk sétálni és nem balra. De ugyanez a műsor kamaszkorban már akár veszélyes is lehet.

A világ dzsungel, tele kalanddal és örömmel és veszéllyel. A gyerek a kalandor. Te vagy a kísérője. Kullogsz utána vagy kijelölöd az utat? Lehet hogy először csak a sárban akar tapicskolni. Ám tegye, miért is ne. Aztán egy szúrós ágat akar megfogni. Te ezt is hagyod, mert nem nagy ügy, még tanul is belőle. De megszokja, hogy elengedje a füle mellett azt amit mondasz. Később viszont az alvó oroszlán bajuszát akarja meghúzni.

A kis dolgok azért vannak négy éves korban, hogy ezeken gyakoroljunk azokra az időkre, amikor az oroszlántól akarjuk megóvni.

  

AUGUSZTUS 5, 2016

A majdnem tökéletes szülő

Bőven élég az elég-jó-szülő!

  “Az anyák kötelessége egyértelmű: legyenek tökéletesek.” Ezzel a mondattal kezdődik Libby Pulves: Hogyan NE legyünk tökéletes anyák” c. könyve.

És milyen igaz. Pontosan így is futunk neki saját anyaságunknak. Szent elhatározással, hogy ami jó azt átvesszük és amiről mást gondolunk, azt máshogy fogjuk csinálni. Egyszerű a recept, nem?

Amikor a bébi megszületik, vele együtt egy új mami is születik. És új apu is. Nekik is szülinap, ünnepeljék csak magukat is.

Mindeketten az életüket adnák a kis jövevényért. És ez így is van rendjén. Szerencsére azonban erre nincs minden nap szükség. Fontos, hogy megtalálják az egyensúlyt a tökéletes és a még-pont-elég-jó szülőség között. A trónörökösnek hosszútávon ez lesz a jó.

Mire is gondolok?

Az új szülőkben – érthető módon – óriási bizonyítási vágy lakozik. Kifelé is, befelé is. Felkészülnek, elolvasnak, begyakorolnak mindent.

Ettől forog a föld, kevesebbel nem is szabad megelégeni. Magasra kell tenni a mércét. Az első napokban könnyen megy ez,  megszűnök “én” lenni és világ körülöttem bébivé lesz.

A plafon-mérce azonban nem ezért kell, hogy ott is maradjon, hanem, hogy legyen az alkunak helye.

Ha ugyanis később nem tankolunk, leáll a masina. És akkor jön a kiborulás, a-jajj-nem-vagyok-jó-anya, a hiszti, a kapkodás. Ebben a pillanatban érkezik a tetézés, a jótanácsok halmaza, mert hisz segíteni kell a feje-fölött-hullámok-csapnak-át maminak. Vagyis a káosz korszaka.

Hogy jóvátedd a sötét gondolatokat amiket magad és a bébi felé érzel, mégjobban behódolsz a szerepnek.

Itt kell megszakítani az ördögi kört azzal, hogy a “tökéletes” szülő idaelizált képéből lejövünk az “elég jó” szülő szintjére.  A tökéletes szót fenntartjuk ennek: ez tökéletesen elég.

Ha nem így lesz, az igény szerinti etetés 18 éves korig fog tartani. És ehhez jön az igény szerinti minden.

A teljes önmegtagadás kedves szokása ellene dolgozik annak, hogy szülőnek lenni végtelen gyönyörűség.

“A csecsemőket és kisgyerekeket természetesen megfelelően el kell látni. Az ellenkezője nehéz is volna, hiszen egy reszkető száj, a félelem egyetlen jajkiáltása gyötrelmes együttérzést ébreszt az anyában. Apró fortélyokkal azonban visszakaphatjuk életünk részét, anélkül, hogy közben gyermekünknek ártanánk.” – írja tovább az előszó.

Még egy kihagyhatatlan részlet:

“Egyszer megfigyeltem két anyát teázás közben, tipegő gyerek nyaggatta mindkettőt. Az egyik azt hajtogatta: – Ne nyúlj a csészéhez, drágám, forró, megégethet! – A másik: – Ne nyúlj a csészéhez, drágám! Anyáé. – Megfigyeltem, hogy az utóbbi mama nyugodtan megitta a teáját, kezével elhárítva az apró vadállatot és megőrizve saját jogait, míg az előbbi félretette a csészéjét egy biztonságos polcra, és hozzá se nyúlt. Fáradtan és szomjasan távozott, hogy otthon folytassa a következő fáradságos dologgal, hogy hízelkedéssel kádba dugja és kreatív vízijátékokkal szórakoztassa a lurkót.”

Aki tovább szeretné bújni a feloldozást jelentő sorokat, itt megtalálja a könyvet, jó szórakozást! :

Libby Pulves: Hogyan NE legyünk tökéletes anyák

  

SZEPTEMBER 9, 2016

Kölönóra, szabadidő, unatkozás

Baj-e ha unatkozik?

Nyáron elöntik a családokat a különféle táborok hívogató hirdetési, ilyenkor, iskolakezdéskor pedig a szakkörök, különórák, délutáni elfoglaltságok tengeréből lehet - vagy inkább kell? - választaniuk. Csábító a színesség, csábító az hogy mennyi rejtett tehetséget varázsolhatunk elő a gyerekből. Csábító a sok fejlesztés, hogy egyre nagyszerűbb legyen a trónörökös hiszen óriási a verseny. 

Vegyük ketté. Van, amit muszáj csinálni. Matek korrepetálás, felvételi előkészítő, tanulástechnikai csoport.

De “játszani is engedd szép, komoly fiadat”, legyen móka is az életében. Legyen kézművesség, színjátszó csoport, informatika szakkör.

Amit külön kiemelnék: MOZGÁS. Nemcsak, mert kicsi sajtkukac és estére ki kell fárasztani, hanem mert a mozgásos tevékenységek fejlesztik a kognitív területeket is. Kérdés a versenysport: saját motiváció, családi támogató háttér, jó közösség és jó edző. Ha nem megy, ne erőltessük. Vannak versenyszellemű gyerekek és vannak, akik nem. Ismerjük fel. Ne a gyerekkel valósítsuk meg saját álmainkat.

Egyébként sokszor elég lemenni focizni a haverokkal a rétre. Szuper a jazzbalett és a akrobatikus roki vagy bicajozunk hétvégén. Kirándulás. Kavicsdobálás a Duna parton. Fára mászás a nagyi kertjében.

Egy szó a küzdősportokról: mellszélességgel támogatom. Teljessel. Fegyelemre, önkontrollra és odafigyelésre tanít.

És végül. Maradjon idő unatkozni is! Igen, nem elírás. Unatkozni kell. Tudom hogy most hördülés hangzik fel néhány laptop mellől: de akkor csinálja a galibát, az szüli a veszélyes ötleteket, nyomkodja a kütyüt.Az unatkozás az az időszak, amikor felismeri, mi érdekli őt igazán. Legyen tér arra, hogy megmutatkozzon a “belső inger”. Ha minden percüket megszervezzük, vesztenek az önállóságból. A gyerek persze panaszkodik, hogy unatkozik és a szülőt is idegesíti, hogy nem csinál semmit. Egyszer írjuk össze vele együtt, mit szeret csinálni. Ha azt látjuk, hogy unatkozik, vegyük elő a listát. Fantáziáljon, találjon ki történetet. Írja le.Ugyankkor az is igaz, hogy az “üres idő” a mi életünkből is kiesik. Ha két percnél tovább kell várni a sorban vagy a fodrásznál, ha utazunk a buszon azonnal előkerül az okostelefon. Akkor mit kérünk számon a gyereken? Hogy mutatunk példát? Hogy vagyunk mi is képesek tűrni a monotóniát? Mit tanítunk neki? Lát minket könyvet olvasni? Próbáljuk ki először mi …

  

OKTÓBER 17, 2016

Költözés kisgyerekkel

Költözés tippek

Költözni nehéz. Nincs mit szépíteni rajta. Akkor is az, ha álmaink otthonába telepszünk át. Pedig elméletileg életünk egyik legizgalmasabb szakasza. Meg kell próbálni tehát élvezni. Vagy legalábbis nem félni tőle és szenvedésnek megélni. Külön izgalom, ha nemcsak magunkra kell költözéskor figyelni hanem aprónépre is. Persze, hogy azt szerenénk, mind testileg mind lelkileg a legkisebb gyűrődéssel ússzuk meg.

Az egyik titok az előre tervezésben rejlik. A másik ebben: ahogy mi éljük meg a költözést, úgy fogja ő is. Ha kiborulunk és idegzsábát kapunk,ő is fog. Napokig rosszul alszik, bemászik az ágyunkba, kereshetjük a szörnyeket a szobájában. A jóleső izgatottság lengi körül a napokat, ő is kalandnak fogja fel. 

Szóval, kezdjük a tervezéssel.

Fotózzuk le a régi szobáját, hgy eltehesse emlékbe. Bejelöltétek a falon évről-évre mekkorát nőtt? Azt is! A házat, a nappalit, a környéket, mindent!

Amennyire lehet, vonjuk be a pakolásba. Rámolni amúgy is szeretnek. 

Köszönjünk el együtt a régi lakástól. Igen, minden szobától külön-külön, ceremóniásan! Idézzük fel, mi hol történt. Ez nekünk is jót tesz, higyjük el!

Hívjuk meg a nagymamát vagy a nagynénit, akinek semmi cipekedős dolga ne legyen, csak a gyerekpesztra szerep. Vagy itt az idő, hogy költözés-ajándékot kapjon: plüsskisegeret (aki eddig is az új padláson lakott és csak őrá várt) vagy burkuskutyát (aki őrt áll az leendő gyerekszoba ajtajában). Pakoljunk úgy össze egy kisbőröndöt, mintha néhány napra szállodába mennénk. Legyen benne a pizsije, az aluszkája, a kedvenc bögréje, játékok, színezők, gyógyszerek, ragtapasz bibire, mesekönyv és DVD lejátszó. Szóval csupa olyan dolog ami fontos, leköti. Ne kelljen ezeket dobozok mélyéről előásni. Nézzük az ablakból, ahogy a nagy költöztető teherautó megérkezik. A kicsik teljesen odavannak a teherautókért.

Amíg mi, felnőttek napokig elélünk szendvicsen és futár-hozta pizzán, a kicsinek porciózzunk ki és készítsünk össze neki való ételeket. Első napon terítsünk pokrócot az üres nappali közepére és rendezzünk földön-ülő pikniket. Egy életen át fogják emlegetni! 

Szerintem jó ötlet, hogy a kicsi szobáját pakoljuk ki utoljára. A lehető leghosszabb ideig maradjon a kisbirodalom háborítatlanul. Ez azért is jó, mert az ő bútorai kerülnek fel így utoljára arra az izgalmas nagyteherautóra, ami azért fontos, mert megérkezéskor az ő holmijai kerül le először. Így nyugodt lesz, hogy mindene megvan, kipakolunk hamar és máris fekhet le délutáni csicsikére a nagyival, nem?

Minél gyorsabban fedezzük fel az új környéket egy nagy sétával: hol van ugatós kutya, a fagyizó, a játszótér, az új ovi. 

Ha mi kiegyensúlyozottak vagyunk, akkor a gyerek is az. Ha minket nem visel meg a költözés, őt sem fogja. 

Alapszabály, ami mantra a totyi-ovis korsztálynak: ismerős szabályok, napi rutin. Ha ez folytonos a költözés közben is, nyugi, nem lesz semmi baj. Akkor nem fordul fel fenekestül az életük. 

  

NOVEMBER 11, 2016

Értékeljük a szakértőt!

Biztos hogy jól mérik fel a helyzetet?

Hogy meri, honnan tudja kimondani XY szakember, pszichológus, orvos, ilyen-olyan fejlesztő, nevelési tanácsadó, akárki, hogy a gyerek disz-es, figyelemzavaros, autista, kényszeres, vagy akármilyen? Nem téved? Nem is ismeri, elsőre/másodszorra találkoztak! A gyereknek rossz napja volt, nem volt szimpatikus a vizsgáló, megijedt valamitől, dacos volt, nem tetszett a fal színe.

Sok-sok szülőben merül fel teljesen jogosan ez a kérdés, akik ilyen-olyan indíttatásból, nyomásra, kényszerből, akárhogy kerültek vizsgálati helyzetbe és egy nem könnyű diagnózis birtokába. Mert tényleg létezik futószalag és tévedés, tapasztalatlanság és időhiány, félre- vagy rosszul értelemezett tünet. Hiszen annyi mindent hallunk szakemberhiányról, kiégett személyzetről, műhibáról, tévedésről. 

 Tipikus és érthető reakció a szülő részéről. Biztos rosszul látta, nem is ismeri a gyereket. És felháborító is. 

 Valóban. Egy fárasztó várakozás, egy gyerekpszichiátriai vizsgálati helyzet, egy pszichológus szobája, ahol először járunk – a plüssmaci halmok és színes ceruzák arzenálja ellenére – nem egy megnyugtató hely. Egy idegen gyerekcsoport, egy váratlan feladat, egy mindenki részéről szorongással teli nap kifeszíti az idegszálakat. A hosszút is meg a rövidet is. 

 De tudni kell, hogy a problémák pontosan az ilyen kifeszített helyzetekben mutatkoznak meg leginkább. 

A vizsgálók azt nézik, hogy pont most és pont ebben a helyeztben milyen reakciót ad a  gyerek. Hogy jön be, hogy oldódik, hogy illeszkedik, mihez nyúl először vagy nem nyúl, hogy reagál egy kezdeményezésre, hogy kapcsoldik a játékba, mire képes ilyenkor, hogy reagál, hogy válaszol, mivel oldja a  szorongást.  Ez adódik össze azzal, ami a család mesél róla, hogy milyen egyébként. A legtöbb diagnózis azért persze nem egy óra alatt születik, kell hozzá néhány óra megfigyelés és néhány helyzet, de nem kellenek hozzá hónapok, nem kell megszokás. Tudjuk, hogy szoktak általában reagálni a gyerekek, kitől mi várható el átlagosan.  Az ettől való eltérés, pláne feltűnő különbség – annak ellenére, hogy mi is tudjuk nincs két egyforma gyerek – hívja fel a figyelmet az elakadásra vagy segíti a probléma megnevezését. 

A mi részünkről tudni kell, hogy ez a kétség minden szülőben, mindig lezajlik. Hozzuk elő és beszéljük ezt át! A szülő nem teszi ezt meg helyettünk, nem akar rossz színben feltűnni, hogy megkérdőjelezi  a szakembert. Ő nem fog konfrontálódni. Ebből mi csak azt látjuk, hogy viszi-viszi körbe a gyereket mindenhova és a második helyen panaszkodik, hogy az elsőn csak kutyafuttában vizsgálták meg és úgy mondtak valamit, majd a harmadik helyen ugyanazt mondja a másodikról. 

  

JANUÁR 13, 2017

Vegyük ki az aranyhalat a forró citromos teából!

A gyerek mint tünethordozó

 

- Segíts, nagyon sürgősen gyerekpszichológusra van szüksége egy ismerősöm gyerekének! - csörög a telefonom. Családi zűrzavar, ahol a felnőttek marják egymást, áll a bál és a suliból telefonálnak, hogy gyereket azonnal vigyék pszichológushoz, sőt fontolgatják hogy eltanácsolják és keressenek terápiát is, mert a viselkedése ijesztő, lassan ön- és közveszélyes.

Név, telefonszám, adom, de kibuggyan belőlem, hogy mégis mire számítanak, mit fog mondani a pszichológus? Nem tetszik, hogy a marakodás levét a gyerek issza meg, ő kerül pszichológushoz, pszichiáterhez, terápiába, neki lesz papírja arról, hogy pszichésen instabil, lehet zárójelentése, diagnózis, flepni. Tessék a felnőtteknek összeszedni magukat és rendet tenni körülöttük és nem a gyereket hurcolni. 

 Elmagyarázom, mire gondolok:

Hoznak egy kis aranyhalat, hogy megkergült. Úszik-úszik, de úgy ám, hogy koppan a feje az üvegen, vergődik, majd – kiugrik. Kócos a pikkelye, dülled a szeme, nem eszik.

- Ühüm, mi történt? 

- Lecseréltük a hidegvizet forró citromos teára. 

- Íme a tanácsom: cseréljék vissza hideg vízre és és a halacska majd megnyugszik. Viszontlátásra.

- De nekünk azt mondták, ide kell járatni és rendbejön.

- Fogjam a kis uszonyát és paskolgassam? Rajzoltassam le vele a citromot? Bábozzuk el milyen forró a tea? Tanítsam meg relaxálni? Tegyék vissza a hideg vízbe, de azonnal!

 - Hát, igen. Milyen igaz. – mondja a telefonálóm.

- És ezt elmondja nekik a gyerekpszichológus is?

- Nem tudom. Remélem majd idővel rávezeti őket.

Nem, mert bajban vannak. Nem, mert ha az első pillanatban elküldené a társaságot, hogy tessék inkább rendet tenni otthon, akkor először is felkopna az álla. Ezért aztán még kevesebb gyerekpszichológus lesz az országban. Harmadsorban pedig az iskola és a gyerekjólét azt fogja mondani, hogy a szülő elhanyagoló, nem együttműködő, sőt veszélyezteti a gyereket, hogy nem viszi sehova. Majd jól megnézheti magát.

 Tudom, hogy nem mindig egyszerű békét teremteni, létezik kényszerpálya és valamit tenni kell, de remélem míg élek megmarad az érzékenységem, fel fogok háborodni azon, amikor gyerekek az áldozatai a felnőttek hülyeségeinek. Legyen az háború, molesztálás, elhanyagolás, megalázás, bizonytalanságban tartás, vagy “csak” akármilyen családi békétlenség.  És ennek hangot is adok. 

 

JANUÁR 25, 2017

Hogy lehet ezt feldolgozni?

Gyász

 - ...hangzik el a kérdés számtalanszor a veronai buszbaleset kapcsán. És minden tragédia kapcsán, ahol gyerekekről, váratlanságról, kideríthetetlenségről van szó. A kérdés jogos, mégis megválaszolhatatlan, mert sajnos hibás.

Kezdjük az elején.

Miért mondom, hogy jogos, elkerülhetetlen a kérdés. Azért kérdezzük és azért ilyen sokszor, mert megnyugtató választ akarunk rá kapni. Méghozzá ilyet hogy: igen, fe fel lehet dolgozni, mégpedig így és így. Ez azért van, mert halál-tragédia kapcsán óhatatlanul magunkra gondolunk, arra nekünk hogy fájna, mi hogy bírkóznánk vele, mi mit csinálnánk. És azt akarjuk tudni, hogy igen kibírnánk. Biztosítékot akarunk, hogy igenis túlélhető. Hogy feldogozható lenne, ha a velünk történne. Hogy nem halnánk bele. Magunkat akarjuk a válasszal megnyugtatni. Ha neki sikerül, akkor nekem is fog. Mert megélem, hogy nem irányítom az életem. Hogy én is ki vagyok szolgáltatva a halálnak. A fájdalomnak. A megőrülésnek. A saját halálfélelmemnek. És túl akarom élni. Az elszakadásomat az élettől.  És te mondd meg, hogyan!

Azért megválaszolhatatlan, mert rossz kérdés. Ezért nincs rá válasz. Hiába keressük. Mert nem a választ nem tudjuk, a kérdés maga van rosszul feltéve. Azért rossz, mert azt sugallja, hogy egy véges, lázárható folyamat. Feldolgozni egy írásos anyagot lehet, leteszem a tollat és kész. Egy tekercsnyi vásznat, egy vekni tésztát, egy raklapnyi alapanyagot késztermékké. Egy eleje-vége feladatot.

Ha azt tűzzük célul, hogy “feldolgozunk” az ilyen tragédiát, eleve kudarcra ítéljük magunkat. Rossz a cél. Nem lehet befejezni. Mindig visszajön, legfeljebb már nem elviselhetetlenül fáj. Megtanulunk a hiánnyal, a fájdalommal együtt élni. Megtanuljuk elviselni, mert elviselhetővé válik egyszer. Idővel születnek új életcélok.  Kevésbé fáj, máskor jobban. De mindig velünk lesz, mindig kísér. Minden születésnapon, minden karácsonykor, mindig, ha hasonlú korú gyereket látunk. És aztán lassan tudunk másra is figyelni. Így fog zajlani. De befejeződni, amit a szó sugall, nem fog. Nem fogjuk feldolgozni. Megtanulunk együttélni vele. Ez a cél. Ez jó cél. Reális. Ez lesz. Kisimul, hol jobban, hol kevésbé. Sok év. De nem az idő gyógyít, hanem hogy majd lassan újra tudunk öröm felé nyílni. Így. 

 Amit még nagyon fontosnak tartok az az, hogy a gyász közösségi folyamat. Mindig az volt, évszázadokon át. Egymással osztjuk meg, egymást segítjük benne és egymástól tanuljuk meg túlélni. Van és kell benne magány, de az alapfeltevést ez nem változtatja meg. Ne féljünk hát hívni, beszélni a gyászolóval. Csak annyit mondjunk: itt vagyok, nem vagy egyedül. És ne azt kérdezzük, miben segíthetek, mert azt mondja, semmiben. Amiben szeretné, azon nem lehet. Találjuk ki mi. Étel egy jénaiban. Elviszem én a kutyát sétálni. Holnap menjünk el együtt. Egyszerűen csak itt vagyok. Nincsenek szavak, nem kell beszélni. Most ez van. Később más lesz. Főzök egy kávét. Egyél. Ettél? Egyesével csináljuk a napokat.  Nem kell erősnek lenni, sírj nyugodtan, nem félek tőled, elbírlak. Majd később erős leszel. Hoztam egy sálat neked, nézd, szép.

  

MÁRCIUS 10, 2017

Zsebpénz

 Mikor? Mennyit? Miért? Tényleg?

 Adjuk vagy ne adjuk és ha adjuk miért, mikor és mennyit?

Ösztönzés? Legyél jobb, okosabb, gyorsabb, győzz le másokat, magadat? Megerősítés? Ma a kedvemre tettél és ünnepeljük meg? Ünnepeljünk minden nap? Mindent ünnepeljünk meg? Jutalom? Amit a gyerek keres meg, azzal, hogy egy általunk preferált viselkedést választ és ezzel a kedvünkre tesz? Hátha később beépíti? Elismerés? Mert erőfeszítést tesz, hogy változtasson egy rossz szokáson és ne lépjen át a koszos zoknin, hanem tegye bele a szennyesbe, mert azért van ott? Nevelési eszköz? Keményen meg kell érte dolgozni, értékelni kell, nem pottyan az ölünkbe semmi szíre-szóra? Tancélos? Tanulja meg, hogy minek mennyi az értéke, ha eltör valamit vagy, ha nagyon szeretne megkapni valamit, dolgozzon meg érte? Az élet szenvedés? Takarékoskodás? Ossza be, tervezzen, spóroljon, tegyen félre, jöjjön ki belőle az kakaóscsiga a büfében és maradjon buszjegyre is és persze ott a fagyi? Adjuk-e teljesítményért vagy adjuk alanyi jogon? Eldöntöttük, hogy mi a hosszútávú cél vele? Vagy pillanatnyi célok mentén küzdünk meg a gyerekneveléssel és ez akkor túlélés? Kitaláltuk, hogy jó-e, ha üveggyöngy, matrica vagy pirospont helyett adjuk? Tudjuk, hogy mikortól szeretnénk kialakítani a pénz valódi fogalmához való viszonyát? Ha odaadjuk, mennyire szeretnénk beleszólni a felhasználásba? Hogy mennyire akarjuk a saját baklövéseitől megvédeni? Látjuk-e, hogy a zsebpénz adása mennyire a saját, jól átgondolt stratégiánk vagy mennyire hajszol bele minket az anyagias környezet és az ovistárs Zolikáék?

Zsebpénz kell. Meg kell tanulni a pénz fogalmát. Meg kell tanulni a rugalmas gondolkodást, ami ehhez tartozik. A beosztást, a muszáj-t, a lehet-et, az örömforrást, a frusztráció tűrést. Az örömöt, a félelmet, a csalódást, a fegyelmet, a tervezést. Megtakarítás, befektetés, kamat, kölcsön. Szerintem ovis korban üveggyöngy korszak kell. Kisiskolás korban lehet együtt gyűjteni és megmutatni hogy csinálom én. Nagyiskolás korban lehet pénzt rábízni, kifizetést elintéztetni (ebédpénz, fagyizóban, add-oda-a-pénzátosnéninek-te, csináld-ahogy tőlem-láttad-és-a-visszajáró-nálad-maradhat.) Még később akár hívhatjuk “rezsipénznek” is, intézi belőle a fix kiadásait (bérlet, pipere, fodrász, különóra, előkészítő).  Ha ez megy, jöhet a rábízás és a beosztás, a gyűjtögetés, a kell, a lehet és a többi. Nincs korhoz, koreográfiához, kottához, recepthez kötve. Jó mulatást!

 

 

MÁRCIUS 23, 2017

Az elsős és a színezős szex

Elrontott felvilágosítás

A napokban jelent meg a Regnobooks Budapest Kiadó sorozata, a "Napközis házi feladat, avagy amit nem tanulunk az iskolában" kiadvány 1. száma.

Abból is a “Nem a gólya hozza” című füzetecske, ami  általános közfelháborodást, elájulást, szóbentrekedést, hangos hörgést vagy éppen suttogó eznemlehetigaz-ozást okoz. Hát igen, valaki nagyon félreérti, mi a felvilágosítás.

Első osztályos gyerekeknek készült, felvilágosító színezőkönyv. Szereplők: borzas-szőrmók apa, hogy – gondolom – férfias legyen és masnis-copfos anyu, hogy lányos legyen, bár nekem barbapapa és barbamama jut eszembe egy rosszul sikerült barbatrükk után. Mindketten pucéran, készen a szexre, a tesó gyártásra, a terhességre és a szülésre. Mellette a szöveg vetkőzésről, punciról, magocskákról, megkeményedett és nagyra nőtt fütyiről, petesejtről, köldökzsinórról. Képek az ominózus nagyra nőttről, a behatolásról, majd 9 hónappal később egy vaginából kiintegető kisuborkáról. Sok az utasítás is: színezd ki! beszéld meg! nevezd el!

Tegyünk rendet. Amikor azt javasoljuk, hogy ahogy a kisgyerek nő, ragadjunk meg minden alkalmat arra, hogy az élet dolgairól beszéljünk – gondolok itt sokmindenre, halál, születés, örökbefogadás, betegség, háború és béke -, akkor mindig hangsúlyozzuk, hogy a gyerek kérdései mentén, számára érthető és nem ijesztő módon, nem a szorongását növelve tegyük ezt.

Nem kell a gyereket elárasztnai az összes apró részlettel. Elmondom, mire gondolok pontosan.

Nem kell részletezni a hétévesnek, hogy amikor a doktorbácsi megoperál, az eltávolított gyulladt féregnyúlvány lemetszése után a belet két rétegben, dohányzacskóöltéssel zárja és, ha nincs hasüregi izzadmány, nem hagy bent dréncsövet. Nem kell kiszínezni a hasfali izmokat sem. Elég annyit mondani, hogy aludni fogsz, és mire felébredsz, le lesz ragasztva a hasid, mert kivettük a betegséget, ami fájt.

Nem kell  részletezni, hogy a családjogi törvény értelmében két tanfolyamon vettünk részt az örökbefogadási procedúra kapcsán és négy példányban töltöttük ki az alkalmassági feltételeket részletező környezettanulmányt. Nem kell kiszínezni a gyermekvédelmis nénit sem. Elég annyit mondani, hogy mi sokkal többet vártunk rád, mint a többi anyu-apu vár a kisbabájára és ezért mégjobban szeretünk és neked két születésnapod van.

Nem kell részletezni, hogy Morzsi azért halt meg, mert patkánymérget evett, amitől belső vérzése lett, hiszen a kumarin erős véralvadásgátló hatással bír, eltemettük és most megeszik a kukacok, mert ez a természet rendje és az élet körforgása. A véralvadási kaszkád molekuláit nem kell lemásolni és kiszínezni. Elég annyit mondani, hogy nem tudtuk meggyógyítani és most a kutyamennyországban játszik a többi kutyussal és nekünk nagyon hiányzik. Mondjuk Morzsit lerajzolhatjuk és ki színezhetjük, ez rendben van.

Persze, ha nagyobb lesz, újabb kérdéseket tesz fel és újabb válaszokat vár. Sosem lesz vége de ez rendben van így. Úgyhogy nem kell mindent egyszerre ráönteni. Nem kell túlesni a felvilágosításon. Nem kell letudni a nehéz témákat.

Van még egy nagyon komoly aggályom a kiadvánnyal szemben. A „színezés” interakcióra szólít fel, azt kéri vegyél részt benne.  Ez jócskán súrolja az abúzus határát. Inkább dehogyis, bőven átlépi. Ha a megrontó azt mondja a hatévesnek hogy gyere lerajzolok egy fütyit te pedig színezd ki, ezért letöltendőt szabnak ki rá és soha többet nem engedik gyerek közelébe. Ezért érezzük, hogy ez a kiadvány –  a remélem amúgy jó szándéka ellenére is – egyenesen traumatizáló. 

 

MÁJUS 25, 2017

Iskolaválasztási tipp első osztályba készülőknek

Hogy válasszunk iskolát?

 Tudom, hogy millió szempont van: hányadik az iskola rangsorban, milyen óraszámban tanítanak angolt-németet-nyelvet? Kedvesnek találtuk-e a tanítónéni vagy mit hallottunk eddig a róla? Különórák, hány és milyen? Mi fut emelt óraszámban? Milyen szakos? Mi a továbbjutási arány, hány osztályos, hány tannyelvű?

Tanulnak-e néptáncot/akrobatikus rokit/exotikus állatok felismerését? Milyen busz viszi őket erdei iskolába és hova, meddig? Nyári tábor? Uszoda? Lovaglás? Informatika? Anyanyelvi tanár? Kinek a gyereke jár még oda? Alapítványuk van-e? Társiskola külföldön?

Egy dologról szoktunk megfeledkezni és ez az, hogy milyen közel van az iskola a lakhelyünkhöz. És ez nem a mi kényelmünk és logisztikánk szempontjából fontos. Régen, amikor az iskolában csak írni-olvasni-számolni tanultak elsőben és délután a nagymama vigyázott rájuk a játszótéren, akkor a gyerekek a legközelebbi oviba jártak és egy rakás ovistárssal együtt a legközelebbi iskolában folytatták. Ez azért van rendben, mert pontosan illeszkedik abba a természetes fejlődésbe, ami a kisgyerek számára a táguló világot jelenti. Volt a mami öle, a kiságy, aztán a gyerekszoba szőnyeg, tapicskolva-kúszva a nappali, majd az udvar, a szomszéd Pali bácsiék, az utca. Egyre kijjebb. Az ovi két saroknyira volt, sétálva oda lehetett érni, télen persze szánkón. Ismerős a zebra az úttesten, a fagyizó, a Bodrikutya a zöldkerítéses háznál, az útra kilógó vadrózsa és a “nézd-oda-fog-iskolába-járni” téglaépület is. Egyszerűen nem lehet hipp-hopp, egyik napról a másikra a város másik felébe átkerülni! A kisgyerek biztonságérzetéhez hozzátartozik az, hogy tudja hol van, hol van az otthonához képest. Milyen messze, merre. Ha biztonságérzet van, nincs annyi szorongás, jobban figyel, jobban teljesít, oldottabb, jobban barátkozik, kommunikál. Jobb a kedve. Össze lehet jönni a barátokkal délután, lehet egymás gyerekére vigyázni, nem gond hazakísérni. Útközben fagyi és szia-bodrikutya.

Tudom, hogy ez sokszor megoldhatatlan és az utolsó szempont. Lehet barátokat találni mindenhol, autóval minden lerövidül. Ír, olvas, verset mond angolul és gyönyörűen rokizik. És aki nincs benne ebben a pörgettyűben, az már az elején lemarad, amit persze nem szeretnénk. Verseny ez a javából már a kezdet kezdetén. Ha itt nem vagyunk éberek, a következmények beláthatatlanok. Szerettem volna legalább emléket állítani egy régi szempontnak, ami a egyre kisebb helyre szorul vissza és bár szépen illeszkedik a jövő reménységének fejlődéséhez, egyre inkább a versenyszellemű világ martalékává válik. Tudjanak róla azok, akiknek mégis sikerül ezt a szempontot megvalósítani, hogy nagyon jól teszik!

  

JÚLIUS 10, 2017

Felnő és indulna?

Fesztivál szezon, elengedés, bizalom, döntések

Nyolcadikos lányok, ballagás lesz. Mennek körmöt csináltatni. Barátnők. A köröm rövid, gyereknek való. Itt-ott letört a kosarazástól, lerágott az ideges dolgozatoktól, beszakadt a rossz szokásoktól, még koszos a kézműveskedéstől. De most gyönyörű lesz, megnőttem, ballagok! Gimnazista leszek!

Az esemény izgalommal tölti el őket. Ámulnak a sok lakk, matrica, strasszkő, csillámpor, díszítés láttán, próbálgatják, mi hogy állna. Piros? Túl dögös, Franciska néni elájulna. Francia? Mindenkinek az lesz, kommersz. Lila? Anyám elájulna. Apropó anyám. Képzeld, nem akar elengedni fesztiválozni. Ne máá-ár! De komoly, oltári balhé volt belőle. Azt mondta, ha elmegyek, rá ne számítsak, egy fillért sem ad. Normális ez? Én még elő sem mertem hozni otthon. Attól parázok, az enyémek sem fognak neki örülni. Hogy lehetnek ilyen? Miért teszik tönkre a nyaramat? Állítólag a Tüncsit elengedik. Mázlista. Nem értem őket, most komolyan, miért kell ez?

Elmondom drágáim, hogy miért kell ez. Azért mert még gyerekek vagytok. És ezt onnan tudják tévedhetetlenül, mert el akartok menni 15 évesen fesztiválozni. Ha értenétek, miért féltenek benneteket a fesztiválozáson, akkor elengednének titeket, mert már nem vagytok gyerekek. Viszont akkor ti nem akartátok elmenni.  Fából vaskarika, lehet. De ilyen egyszerű.

Mert egy fesztiválon sérülni fogtok. Ezért és ettől féltenek. És nem lehet tudni hol és mennyire. Mert nem lehet felkészülni, reagálni arra ami rátok vár.  Amit majd láttok. Amit majd kérdeznek. Amire majd kérnek. Vagy nem is kérnek. Amire igen kell mondani. Amire nem-et. Amit majd mutatnak. Amit esetleg eltűnik. Aki esetleg elveszik. Vagy felbukkan. Vagy akiért a fél éjszakát végigaggódjátok. Ami fájni fog. Sokba kerül, szédül, saras lesz, kifolyik, elázik. Elfogy. Szétkenődik. Kihasználnak. Nem emlékszik. Nem baj. De baj. Ha nem emlékszik, hogy tanul belőle?

A kulcs, hogy felnőttként kezeljenek az, hogy felnőttként működsz-e. Tudsz-e jól dönteni. Viselkedni. Felelősséget vállani. Előre tervezni. Nem a ballagástól, az éveid számától, a külsődtől  leszel nagy. Ha gyerekként viselkedsz, a szülők gyerekként fognak rád reagálni. Amíg, addig.

És ritkán szoktam tévedni.