A szép bőr önbizalmat ad. Ha bármi történik a bőrünkkel, azt azonnali pániknak éljük meg: mi ez? mikor múlik? mit kenjek rá, de most azonnal? Egisztenciális szorongás üti fel a fejét: mi lesz most velem? Paranoia tüneteit produkáljuk: biztos mindenki az orromon lévő pattanást nézi… Ha lassan történik vele valami, az önbizalmunkat lassan veszítjük el. Észre észre sem vesszük, de odalesz. Öregedés. Ismerős?
Az első benyomáskor a bőrt látjuk meg. A szemet, mosolyt és a gesztusokat csak utána. “Nem számít.” – mondják. Dehogynem számít. Nekem számít. Bármilyen bőrnyavaját ezer hasfájásra elcserélünénk. Mert az nem látszik.
A stresszről
Fordítva is igaz: a stressz kiül a bőrre. A kortizol az akut stressz hormonja, elengedhetetlen és hasznos a fiziológiás adaptációhoz, megküzdéshez. Más a helyzet a krónikus stresszel. A tartósan magas kortizolszint – többek közt - emeli a bőr faggyú termelését, jönnek a pattanások. Az alapfeszültség és a pattanás okozta feszültség együttesen vezetnek ahhoz, hogy piszkáljuk, nyomkodjuk őket. Ördögi kör alakul ki, egyre csúnyább less a bőr. A krónikus stressz az ekcéma, a psoriasis és rosacea ellensége is. A bőröregedés ebből sem maradhat ki, kis mindenlében kanál, persze hogy ott van. A gond barázdát szánt a homlokunkra.
Mint minden krónikus betegség, a hosszantartó bőrbetegségek is megtépázzák a pszichét. A dermatopszichológia - mint friss entitás - jó esetben ezerrel dübörög. Pszichés probléma pedig újfent az arcunkra van írva. Ahogy minden más is. A legegyszerűbb ám legékesebb példája annak hogy test és lélek szétválaszthatatlanul össze van kötve, az elpirulás. Az nem igazi pókerarc, ami egy lazának indított all-in közben pipacs pirossá válik, mert tudja hogy nincs a kezében az a bizonyos royal flush, blöff az egész. A vegetatív idegrendszert nem nagyon lehet felülírni.
Az önbizalomról
És azt miért gondoljuk, hogy csúnyák vagyunk? Miért ájulunk el ha fényképet látunk magunkról, hogy jajj-ezt-gyorsan-törtöld-le? Emlékszünk még arra, ahogy egy éves korunkban imádtuk magunkat? Folyton a tükör előtt billengtünk, mórikáltunk és nem tudtunk betelni magunkkal? Hova lett ez az énünk? Hol veszett el? Mikor hagytuk abba? Valamiért az lett a fontos milyenek az osztálytársak, mit mondanak mások, mit mutatnak a youtuberek, az instás celebek. Az internet világában még nehezebb magunkat megőrizni és magunkhoz visszatalálni. Örüljek a ráncoknak? Nem, ha nem akarod nem kell, de keseregni sem kell miattuk. Tegyél meg mindent, szeresd magadat és utánad a vízözön.
(A kép 2015-ben, a Budapest Art Market-en készült)
